Elképesztő emberkísérletről olvastam tegnap. Valahogy fogékony lettem mostanában a nőiségről, a női létről szóló gondolatokra. Ezért is figyeltem fel erre az írásra. Egy fiatal nő elhatározta, hogy megvizsgálja közelebbről, milyen Budapesten menekült nőnek lenni. Felvett egy nagy, színes kendőt, mintha arab lenne, karjára kapta a kicsi gyerekét és kiment a Keleti pályaudvarra, mögötte három férfi biztosította és fényképezte az egészet. Ott aztán megpróbált bemenni az állomásra, de megállapította, amit minden újság megírt, hogy csak érvényes útlevéllel és vonatjeggyel lehet bemenni. Az őrt álló egyenruhások – mivel egyiket sem mutatta fel – nem engedték be. Aztán szintén ebben a jelmezben érdeklődött a járókelőktől, hogyan tudna eljutni ide, vagy oda. Azt tapasztalta, hogy nem készségesek az emberek és az egyik idős hölgy ráadásul a Kelenföldi pályaudvarhoz vezető utat tévesen úgy magyarázta el, hogy a Déli pályaudvarra jutott volna, ha ezt az útmutatást követi.           

Vajon helyén való-e ebben a – mondjuk úgy, talán nem túlzás - zivataros időben ennyire belemerülni egy személyes sérelembe? Csak átfut a fejemen a gondolat, amikor nézem az újságcikkeket, de nem, nem csak a cikkeket, minden áldott nap a menekülteket. Az úgy van, hogy munkába jövet-menet kikerülnöm sem lehet. Aztán ott van az ultrák erőfitogtatása a focimeccs előtt, után. És nézem az ismerőseimet a facebookon. Sokan megszállottan osztják meg mindazokat a gondolatokat, írásokat, amelyek a saját maguknak gondolt igazságokat igazolják. És ismerősök között is megy az adok, kapok, de csak azon a szinten, hogy majd jól kitiltalak, meg megy a már jó bevált hazaárulózás. A párbeszéd, na, az nem megy. És meg sem hallják egymást a felek.
És visszagondolok mindarra, amit megtapasztaltam. És akkor azt mondom, hogy basszus, amíg azt lehet, hogy sutba vágod mindazt, amit a személyes életedről mondtál, hogy leszarod a körülötted levőket, hogy átvered azt, aki az életét is rád bízta volna és a felelősségét veled szemben hasonlóan komolyan gondolta, és általában, szöges ellentét van az emberek hangoztatott, és tüntetően fenntartott látszat élete és a valóság között, addig hogyan várható el, hogy nagy dolgokban, különösen ilyen kényes kérdésekben, ahol a műveltség, ismeretek, információk hiánya már önmagában erős gátja a reális helyzetértékelésnek, emberként legyenek jelen. Hát tényleg nem lehet közösen megtalálni és betartani alapvető értékeket? Szóval ebben a rohadt helyzetben, én azt mondom, igen is helye van annak, hogy a személyes életedben, legalább ott ne hagyd szó nélkül elsunnyogni a dolgokat! Aztán ebből majd építkezhetsz tovább. De, ha még ez sem megy, akkor nehéz optimistának lenni.

Az úgy van, hogy ha az embert valami közvetlenül érinti, akkor nyitottabbá válik iránta és ez a nyitottság azt is jelenti, hogy  – látszólag akaratlanul is – meglát, meghall számtalan olyan dolgot, amely mellett korábban elment volna. Valahogy olyan ez, mint amikor arról beszélgettünk, mennyire megváltozik a világ azok számára, akik viszonylag pontosan megfogalmazták már, mit is akarnak, mik a céljaik, és ha elég állhatatosan elindulnak ez után a cél után, a dolgok szépen úgy rendeződnek, sokszor véletlennek mutatva magukat, hogy észrevétlenül segítenek elérni azt. Ezzel a közvetlen érintettséggel is így van, egyszerre azon kapod magad, hogy a világban rajtad kívül még nagyon sokan ugyanazokkal a dolgokkal foglalkoznak, vagy valamiképpen szintén érintettek és elindul egy szinte végtelen információ folyam és a tapasztalatok sokasága.Valahogy így csöppentem abba a gondolatcserébe is, amelyben éppen a szeretőzés volt a téma.                                                                  

A kislány derűsen álldogált a gangon, szájában az elmaradhatatlan cumi. Kezét hátratéve, pocakját kicsit kidüllesztve kíváncsian nézte az éppen arra közlekedőket.Tenyerét hátul lazán ökölbe szorította. Nem tudta, hogy kicsi tenyerében már a sorsát szorongatja.Bizalommal, érdeklődéssel figyelte a közeledő férfit.  A férfi váratlanul kikapta a kislány szájából a cumit és a kezében lévő szemetesvödörbe dobta. Csak sokkal, de sokkal később derült ki az anyai összeesküvés, ami - a maga szempontjából olyan logikusan - siettette volna az elszakadást.     

Jaj, hát én még ilyen trendi sosem voltam.

Csak nézem azt a dömpinget, ami elárasztotta az internetet az Ashley Madison, a kapcsolatban élők számára fenntartott társkereső adatbázis titkos adatainak nyilvánosságra kerülésével kapcsolatban. A regisztráltak nagy száma és a téma gyakori emlegetése alapján úgy tűnik,nagyon trendi ez a dolog mostanában. Figyelem a sok lúzert, hogy lebuknak az internet ilyen szimpla kis alkalmazása miatt. Az adatbázisban persze ott tömörülnek a legkülönbözőbb társadalmi, kulturális rétegek jeles képviselői, ha jól értem, és derülnek ki a mocskos kis titkok még országhatárokat, bőrszínt, beszélt nyelvet s mondjuk ki, hogy semmit, de tényleg semmit sem tisztelve.  Olyan, igazi multikulti. Szóval ott tolonganak egy csomóan, és csak néznek most ki az okos fejükből. Hát mennyivel exkluzívabb az a megoldás, amivel magam szembesültem! Számomra – és tekintsük ezt azért komoly figyelmességnek – egy külön kis elkülönített oldal volt fenntartva, hogy értesüljek az ebbéli érintettségemen. Mármint, arról a tényről, hogy az én életem szerelme, az a drága ember, hát, hogy is mondjam finoman, szóval ez az édes, hol itt kefélt, hol ott kefélt, és ezt követhettem is szépen, napra pontosan, köszönhetően persze az ismerősöknek is, mert hát végső soron jók az emberek. Na, jó, nem mondom ez a kis oldal persze, hogy úgy mondjam korábban kiszolgált már más ilyen-olyan irányú exkluzivitást is, de ne legyünk telhetetlenek. Hát abból a tülekedésből – ennek a figyelmes megoldásnak köszönhetően - ki lehetett most maradni. És tulajdonképpen ezt az egész lavinát az én édesem tolta a képembe először a Facebookon.                                                         

Ma valahogy nem sietett. Pedig késésben volt, mint mindig.

A villamos, mintha túl gyorsan is érkezett volna a megállóba. Kényelmesen lépett fel. Letelepedett az egyik ülésre és gondtalanul újra belemerült a könyvébe. Ahogy a leszálláshoz közeledett, az előző megállónál nézett csak fel. Fura, de itt mindig úgy érezte, itt kellene leszállnia. Minden áldott reggel átfutott rajta, hogy túlment már. Ez most is így volt, és ahogy megállapította, hogy persze még kell mennie egy megállót, akkor nézett rá az asszonyra. A nagy meleg ellenére talpig feketében volt. De ezt csak később vette észre. Az asszonynak hang nélkül potyogtak a könnyei.

Mi a szándékod kislányom a temetővel? Kérdezi rendszeresen anya. Hát basszus, mi lehetne a szándékom, hát majd egyszer szépen jól meghalok, aztán oda leszek temetve, előtte még el is lehet hamvasztani, ha valakinek ehhez lenne gusztusa, vagy úgy egyszerűbb, persze ezzel csak az a bajom, hogy amikor legutóbb is urnát kellett választani, hát ne tudd meg, mennyi ízléstelen vacakot lehet csak kapni, gondolom mindig nagyon idegesen, de persze ebből nem mondok el semmit. Később a párommal ezen sokat nevetgélünk.                                

Hogyan történhet meg az, hogy valaki, akit hosszú éveken át a társadnak tudtál, aki a legintimebb dolgaid,mozdulataid kizárólagos ismerője, és abban a hitben vagy, hogy ez kölcsönösségen alapul, egymás szeretete, megbecsülése közös hit és meggyőződés, egyszerűen megcsal, átver és azon kapod magad, hogy nem csak, hogy nincs már kizárólagosság és kölcsönösség a részéről, de idegenebb, mint bárki az utcán, hiszen jószerivel meg sem szólíthatod és tulajdonképpen már nincs is miért? Neked van ilyen történeted? És hogyan élhető túl ez a helyzet? Hogyan őrzöd meg magad, az önbecsülésed és a hited, hogy mégis érdemes valaki mást közel engednek magadhoz egy ilyen gátlástalan őszintétlenség után? És érdemes?
Neked van ilyen történeted a saját, vagy a környezeted életéből?

Ha név nélkül szeretnéd közreadni, kérlek, küldd üzenetként ide.