Mi a szándékod kislányom a temetővel? Kérdezi rendszeresen anya. Hát basszus, mi lehetne a szándékom, hát majd egyszer szépen jól meghalok, aztán oda leszek temetve, előtte még el is lehet hamvasztani, ha valakinek ehhez lenne gusztusa, vagy úgy egyszerűbb, persze ezzel csak az a bajom, hogy amikor legutóbb is urnát kellett választani, hát ne tudd meg, mennyi ízléstelen vacakot lehet csak kapni, gondolom mindig nagyon idegesen, de persze ebből nem mondok el semmit. Később a párommal ezen sokat nevetgélünk.                                

Anyának egyszerűen valami ellenállhatatlan belső késztetése van arra, hogy apához gyakran kilátogasson.Nem is lenne ezzel baj, hiszen nyugdíjas, erre bőven van ideje, de ez a kérdés nem egy egyszerű kérdés, hanem a fenébe, mindig egy hatalmas adag szemrehányás is, hogy én nem járok olyan gyakran, mint, ahogy ezt ő illendőnek, megfelelőnek tartaná, és a kérdés persze mindig éppen akkor hangzik el, amikor éppen azt sem tudom, hol áll a fejem. Tudod anya, manapság az ember nem csak napi nyolc órát dolgozik, ha éppen úgy adódik, és gyakran úgy adódik, meg aztán ott van a gyerek is, meg a társam, meg ott van a háztartás is, meg jó lenne persze egy kicsit pihenni, csak úgy, és akkor már egyéb problémákról,  pláne szabadidős tevékenységről ne is beszéljünk, azt a legutóbbi könyvet is csak rakosgatom az asztalon, lopva olvasgatva egy-egy oldalt. Szóval, mi a szándékom, mikor még persze minden alkalommal talált egy barátnőt, ismerőst,akivel csendesen kiutazgatnak és utána ugye, azt is részletesen meghallgatom csendben, hogy nem csak apádra vittem virágot, hanem természetesen anyósodra is, meg persze a volt férjedre is, hát ugye ott megint nem járt senki, és ha én nem vittem volna, akkor ott csak az a régi elszáradt kóró lenne megint, ami még a múltkor vitt virágomból maradt. Nagyon kedves tőled anya, hogy rájuk is gondoltál, mondom.  De nem csak az idő hiánya miatt nem sikerül gyakrabban mennem. Valahogy nincs bennem olyan érzés, hogy nekem oda kellene zarándokolnom rendszeresen a gyászhoz.

Apa elvesztése valahogy nem is viselt meg annyira. Az élete, na az nagyon. Az utolsó másfél év. Apa, aki erős, aki vigyáz ránk, aki mindentől megvéd, soha nem panaszkodik, aki azt gondolja, hogy egy férfi soha nem sír. És tényleg nem. Ő nem. Csak én,csendesen, titokban, anyának sem kell látnia, miután eljöttem. Amíg ott voltam, nagyon optimista, laza voltam. Minden rendben lesz, apa, most jön már a tavasz, kicsit sétálsz a napon, megerősödsz és egyre jobban érzed majd magad. Visszaszedsz pár kilót és jó lenne, ha segítenél végre a gyerek körül is, látod, mennyit futkározik és annyira szeretne újra veled birkózni, mint ahogy szoktatok. Igen papa, birkózzunk, engem nem fogsz legyőzni, mondta a gyerek rögtön. Az biztos, kisfiam, mondtam a kicsinek magamban. Apa, az erős, aki a legvilágosabban ítélte meg a család kisebb, nagyobb gondjait is, most okosan rám néz, és mégis látom, hogy hisz nekem. Akarja hinni.  A kórházban, ahol aztán már napok óta eszméletlenül feküdt, egy kis borravaló ellenében abbahagyják a kínzását.  Anyával végig ott maradunk. Fogjuk a kezét. A szagot aztán napok múlva is érzem lemoshatatlanul.

A volt férjem persze hasonló eset. A kórházban én találtam rá. Csak egy kicsit kellett volna korábban érkeznem.De szinte kibírhatatlan érzés volt utána. Őt már vele temettem el. Ott volt mellettem, segített mindenben és szinte felfoghatatlan türelemmel viselte a gyászt, ami nagyon sokáig tartott a lelkemben. Nem egy másik férfit gyászoltam, tudta nagyon jól, hanem valakit, aki valaha fontos volt nekem, akinek még nem volt itt az ideje, hogy lelépjen és magamra hagyjon egy éppen érzékeny korban lévő gyerekkel. Mennyiszer mondta, hogy irigykedve figyelte, hányszor küldtem az apjához a gyereket. Bezzeg az ő nagyobbik gyerekét, aki az anyjával maradt, szinte elidegenítették tőle. Pedig a gyerekeknek mindkét szülőre szüksége van.  A szülők válása, ha nem önzők, nem kellene, hogy a gyerekeket elszakítsa bármelyik féltől.  Igen, az ő fájdalmát nagyon értettem, az ő fájdalmát én is átéreztem.

És nem volt még vége a temetéseknek. Eltemettük az édesanyját is. Csak én tudtam bepréselődni az előszoba ajtaján, ahol a földön feküdt. Most már egy-egy. Elég kiegyensúlyozott a helyzet.

Anya tavaly év végén kezdett egyre többet panaszkodni. A lába fájt. Kezdtem aggódni és ezt persze meg is osztottam vele. Fura volt, mert attól kezdve rendszeresen megkérdezte, hogy van anyukád. Még azon az utolsó beszélgetésen is felmerült ez . És nem volt rendben ez a kérdés már hetekkel előbb sem. Nem tudtam miért, de nem az aggodalmat éreztem belőle, és most már tudom, hogy ez is csak egy fontos igazolás volt arra, hogy jól döntött. A fenének volt kedve még egy nehéz helyzetet, ne adj isten, még egy gyászt végig asszisztálni. Pedig az élet már csak ilyen. Mindenkivel.

A legkisebb fiúnk pedig, úgy látom, úgy gondolja, jobb, ha nem találkozik vlem.

De anya még velünk van ma is. Meg én is magammal vagyok. Megnevettetett J. az orvosom. Csak utólag szedtem versbe, amit mondott nekem.

Teljesen adekvát, ahogy érzi most magát.

Mondjuk nem rajta múlt, hogy nem ugrottam ki az emeletről, anyára gondoltam, talán a gyerekre is, de ez nem biztos, meg hát a sorrend úgyis így normális, de még ennél is sokkal többet nyomott a latba, hogy nem akartam, hogy Bereczkné az első emeletről így lásson. Az ördög a részletekben lakozik, ugye. És ennek a nőnek a rosszindulata ilyen fontos részlet volt.

És most elnézem anyát. A messziről érkezett rokon miatt ma mindenképpen ki kellett menni a temetőbe. A rokon nagyon szeretett volna virágot vinni apa sírjára. Persze kiviszlek benneteket anya, mondtam. Már a kocsihoz is nehezen tudott elsétálni. Biztos, hogy menjünk, anya, kérdeztem. Persze, hát muszáj, kislányom, mondta.

Több mindenkit meglátogattunk. Elmentünk apához, a volt férjemhez, ott volt anyósom is, meg számomra valami ismeretlen sírhoz is a rokon rokonához. Remek idő volt. Vidáman sütött a nap, mint egy igazi kiránduláson. Én nem szeretem a földmunkát, nem is értek hozzá. Szerencsére a rokon nagy szorgalommal kihuzigálta a gyomokat, valami kis szerszámmal én meglazítottam a talajt előtte, elszaladtam friss vízért. Anya, aki mindig mindent maga akart csinálni, most csak állt, mert még állni is nehéz volt, de elégedett volt azzal, amit végeztünk. Kicsit ki is melegedtem, nevetgéltünk is, meg-meg álltunk a sírok előtt lehajtott fejjel, elgondolkodva.

A volt férjem sírján az arany betűk gyorsan megkoptak. Ezen bosszankodtunk. Azt mindenképpen meg kellene csináltatni.

Tavasszal, ha jó idő lesz, majd kijövünk anya munkaidőben, és megrendeljük a feliratozást, tél előtt nem érdemes. Az jó lesz kislányom, majd jól beolvasok nekik, hát milyen munkát végeztek, annak a feliratnak még nem volna szabad így kinézni. Jól van anya, kijövünk tavasszal, ha megenyhül az idő, mondtam.