"Az egyik legnagyobb tragédia az ember életében az, amikor testvére születik. Azért, mert abban a pillanatban elveszti a királyságát vagy a királynőségét. Leginkább ahhoz hasonlítható, amikor egyszer csak az egyik fél behoz egy szeretőt a házasságba."

(Feldmár)

 A fenti idézetet osztottam meg úgy egy hónappal ezelőtt, amire egy komment jött: „bocsánat, de ez hülyeség”.

Magam is elgondolkodtam azon, vajon tényleg így működnek-e ezek a dolgok, ahogy az idézetben megfogalmazódott, de aztán idő hiányában lemondtam a pontos megfejtésről, egyszerűen csak megörültem egy idevágó gondolatnak, ami valamennyire érzékelteti újra, hogy megcsalva lenni elég szar.

Nekem megvan a kellő tapasztalatom mindkét helyzetről. Igaz, ezt a megcsalva lenni ügyet nem real time-ban nyomtam. Pontosabban nem tudatosan, utólag lett ez nekem a tudomásomra hozva meglehetősen pontosan. De utólag viszont biztosan mondhatom, hogy tudhattam volna már korábban is, hiszen volt ennek ezer jele, csak nem azonosítottam annak, ami, hiszen mi nem vagyunk hazug trógerek, vagy mi.  Meg nekem aztán világosan meg lett mondva az utolsó pillanatban is, hogy belőlem több kellene, nullahuszonnégyben van rám szükség, mert szeretve vagyok nagyon, csak én, csak mindig és ha két ember ennyire szereti egymást, mint ő engem, akkor mi örökre egyek vagyunk, csak most egy kicsit külön. Én meg csak hápogtam magamban, hogy látni vélek valami logikai bukfencet ebben, de annyira határozottan lett ez megerősítve, hogy kezdtem belátni, hogy csak egy értetlenkedő liba vagyok (mondjuk az gágog és nem hápog), már én is csodálkoztam, hogy mitnemlehetezenmegérteni és pár hónap múlva majd megint tombol a lávforevör.

Van ez az öt dolog, amit szintén Feldmártól (is) lehet tudni, alapvető elemei egy kapcsolatnak: szeretet, tisztelet, bizalom, vágy, kötődés. Nyilvánvaló volt nekem, hogy ezek kölcsönösen megvannak és tudod, ha csak egy megvan, a tisztelet, a többi valaha volt betonbiztos elemek halványulásával, mert annak az egynek biztosan nincs oka változni, akkor olyan nincs, hogy a képedbe hazudnak, hülyére vesznek. Akkor az nem történhet meg,  hogy a szellemi, lelki, testi társak közül az egyik a kétes tisztaságú, ázott kutyaszagú ez végre az igazi és miért nem korábban találkoztunk lamúr csillagfényes egéből landol puhán a családi étkezőasztalhoz, meg a közös ágyba, miközben arról győzköd, ha veled nem lehetne az élet nagy kérdéseit megbeszélni, akkor az nem lenne megbeszélve senkivel, meg ahogy te csinálod, nem csinálja azt olyan jól senki és úgy szinte élni sem lenne érdemes. Szünet, hányás.

Szóval a saját tapasztalatom az állítás második felével nincsen megtámogatva, mert valahogy nem azt éltem meg fájdalmasan, hogy elveszítettem a királynőségemet. Abban a pillanatban – a pillanat azért jó pár hónapig is eltartott – még azt sem vettem észre, hogy valaha volt koronám.

Azóta jó néhány esetet megismertem részben a való életből, részben könyvekből. Ezek az ismeretek sem a királynőség elvesztését taglalják, valahogy ez nem is nagyon tud kidomborodni az esetekből, talán azért sem, mert – az általam megismert kapcsolatokban - a nők tényleg igyekeznek beteljesítni azt a sokat emlegetett női princípiumot, abban meg annyira nincs helye a királynősködésnek, inkább van munka, bevásárlás, gyerekek, főzés, mosás, vasalás, meg az egyéb rutinok. Persze lehet, hogy csak ezekről írnak szívesebben, talán a gyakoriságra való tekintettel, meg esetleg azért is, mert a nem vagyok celeb, csak átlagos dolgozó nő jellegű családokba nehezebben lát bele egy egyszeri író, pedig ott tényleg igazi királynők élnek. Vagy nem.

Nekem a legszórakoztatóbb Háy János könyve volt ebben a témában, hát, hogy az mennyire vicces már, ahogy az emberek a hozzájuk legközelebb állókat átverik. Csak akkor szomorodtam el egy percre, amikor kiderült, hogy a szerencsésebbek kókuszillatot kapnak a drága párjuktól, nem az undorító kutyaszagot, de gyorsan túltettem magamat ezen a méltatlankodáson, mert a barátaim is megmondták, hogy az én esetem azért mégiscsak egészen különleges, hiszen más a fél karját odaadná, ha – hozzám hasonlóan – ilyen szépen dokumentáltan, első kézből értesülhetne mindenről még a kedvenc szexpózt is beleértve. Mondjuk, tényleg vicces ez is.

 Az állítás első felére azért nehéz reagálni, mert – bár első gyerekként születtem – a testvérem születésének idejére nem nagyon tudok visszaemlékezni. Azt azért el tudom képzelni, hogy felfigyelhettem arra, amikor az addig kizárólag velem törődő szülőknek egyszer csak fontosabb, de minimum legalább annyira fontos lett egy másik kis jövevény, aki ráadásul fiú lett, így tényleg lett egy gyerekük, nem csak egy lányuk. De hogy ők ezt valóban ilyen sarkosan élték-e meg, arról nincs tudomásom, mindent mégsem köthettek az orromra. A későbbi időszakokra emlékszem inkább, arra, hogy nekünk mindent meg kellett felezni. A fél csokoládét én rendszerint azonnal fel is faltam, az öcsém meg szívesen tartalékolta egy részét nehezebb időkre, mint egy kis hörcsög, de ha nagyon megszorultam, némi kis nyavalygás árán általában megosztotta velem azt is. Mindig pirinyó darabot adott belőle, de mégis. Nekünk az természetes volt, hogy első körben mindenből fél jár, a dolgok így tulajdonképpen nekünk sosem voltak egészek, vagyis egészen természetes volt, hogy a dolgok azért egészek, hogy legyen két felük.  Hogy figyeltük-e, hogy a felek egymáshoz képest lehetnek nagyobbak, vagy kisebbek, erre sem emlékszem, de arra pontosan, hogy amikor elköltöztem otthonról, mert férjhez mentem, egyszer, amikor egyedül voltam otthon és felfaltam egy egész tábla csokoládét, mert mogyorós volt és akkoriban az volt a kedvencem, napokig nem ment ki a fejemből az a másik fél. Akkor biztosan kifigyeltem, hogy a dolgoknak mégiscsak van kisebb, meg nagyobb fele, ezért néhány hétig kínosan ügyeltem rá, hogy véletlenül mindig a nagyobbik fél jusson a férjemnek. Aztán megfeledkeztem erről a vezeklésről.

Hogy tényleg pontosan írja-e le Feldmár az azonosságot,  a testvér születésének élményét, meg a szerető becipelését a kapcsolatba, azt ezek után sem tudom megválaszolni. Az biztos, hogy bármelyik történik is meg veled, utána már semmi sem olyan, mint addig és a dolgok egy jó ideig nem egészek. Arra jössz rá, hogy bármit is mondtak neked, vagy éreztettek veled, a második esetben addig sem voltak azok.Nagyon vicces.

Én úgy értem ezt a hasonlatot, hogy Feldmár egyszerűen csak azt mondja, a monogám kapcsolatban élő és az elsőszülött gyerek olyan kizárólagosságot élvez, amiben ő a nap, körülötte forog az egész világ és tökéletesen működik a kölcsönösség.  Ha a két nap már nem tartja össze a párkapcsolatot, mert megszűnnek napként funkcionálni egymásnak, akkor az egész világegyetem esik szét. Ezekből a szétesett darabokból kell aztán újra összeállnia valami új rendszernek. Nyilván az a fél, aki már jó időben (egyidőben) megtalálta milyen új pályán kell keringenie, viszonylag gyorsan pályára is áll. A másik meg kit érdekel. Emberek vagyunk, önmagunkért felelősek.

Amikor a megcsalatottság és a magány egy szociológiai ténynek köszönhető (kiemelés önkényesen Háy Jánostól), miszerint megszaporodtak a társadalomban a magányos harmincas nők, akik nem találnak korban hozzájuk illő társat időben, mert azoknak a huszonévesek kellenek, akkor gátlástalanul  rámozdulnak minden férfira, függetlenül attól, hogy azok párkapcsolatban élnek-e, vagy sem.  És amikor az ötvenes férfi megijed az öregedéstől és a farka hegyén megcsillani vélt örök ifjúságot akarja elérni, hát, az azért elég kiábrándító. Ijesztő felismerés, mennyire papírforma szerint működsz te is, meg a kihűlt, egyedinek vélt napod is, pedig azt hitted nem.  A papírforma meg majd folytatódik.