Hogy ezt a viccpártot a jövőben érdemes komolyabban venni arra akkor figyeltem fel, amikor P kommentelt egy velük kapcsolatos posztot. Nem, mintha P olyan ember lenne, akit komolyan lehet venni, erről egyáltalán nincs szó.

Egyszerűen csak arról van szó, hogy P az az ember, akinek valami különleges érzéke van arra, hogy kifigyelje, vagy rájöjjön – a pontos módját egyáltalán nem sikerült megfejtenem –, merre felé érdemes kacsintgatni a boldogulás érdekében, és minden különösebb nehézség nélkül képes a legteljesebb pálfordulásra, ha éppen úgy adódik. Márpedig többször úgy adódott. Nekem az első igazán közvetlen tapasztalatom arról, hogy ilyen megtörténhet, éppen vele kapcsolatos. Döbbenten hallottam a saját fülemmel, ahogy az egyik párt megbízható, meglehetősen jól fizetett kádereként a másik párt győzelmének pillanatában diadalittasan hozta a hírt: győztünk. Hirtelen meg is zavarodtam, nyilvánvaló volt, hogy a többes szám első személy sem a győztes, sem a vesztes esetében rám nem vonatkozhat ilyen közvetlenül, a hírekből pedig éppen arról értesültem, hogy az eddigi megbízói bizony elveszítették a hatalomgyakorlás közvetlen lehetőségét. De valamit félreértettem volna? Kinek a győzelméről szólt akkor a boldog ujjongás? Aztán ez gyorsan kiderült. Azóta módszeresen próbálom magamban ébren tartani ezt a tapasztalatot, hogy egészséges egyensúlyban tudjam tartani a már-már naivitásnak nevezhető túlzó hajlamomat arra, hogy bizalommal forduljak a környezetem felé és mértéktartásra intsem magam. Persze rendre értek azóta újabb tapasztalatok, az élet már csak ilyen, mondaná az egyszeri író. Szóval, P meglehetősen sokatmondóan kiállt emellett az új kis formáció mellett, én azt mondom mindenkinek, vegye számításba őket, mert biztos jel mutat rá, hogy érdemes.

Az elmúlt években a „férjemmel” sokszor emlegettük is ezt az aljasságot, amit P viselkedésében megtapasztaltunk. Amolyan igazodási pont lett, amire hivatkoztunk rendszeresen és elég volt éppen csak erre a kis esetre utalni bármivel, vagy bárkivel kapcsolatban, pontosan értettük mindketten, hová is helyeztük azonnal a dolgokat.

Aztán ma arra ébredtem, hogy hirtelen megszüntettek, vagy, ahogy a hivatalos megfogalmazás szólt, felfüggesztették az egyik legrégibb napilap működését. A módszer, ahogy ezt bonyolították nem ismeretlen már, mondhatni hülyére vették az ott dolgozókat, akik vidáman csomagolgattak még előző nap abban a hiszemben, hogy szép, új helyre cihelődhetnek át. Szinte látom magam előtt, ahogy nevetgélve bedobozolják a cuccaikat, vidáman elgondolkodnak egy-két csorba fülű bögre, meg egyéb nagyon, de nagyon fontos és örökké meg fogom őrizni emlék szemétbehajításán, mielőtt az is bekerült volna a nagy kartondobozba. Talán az új helyen is el fog férni, aztán majd ott meglátják, mi legyen vele tovább. Hát, ki a fene gondolta akkor, hogy a fületlen bögre meg az összes többi nélkülözhető, vagy nélkülözhetetlen kacat örökre elzárva marad tőlük a félbehagyott írásokkal és a megválaszolatlan levelekkel együtt. Megmondom, senki. Közülük senki. Arra még kíváncsi lennék, aki a vasárnapi pizzarendelést is beígérte a csapatnak, vajon ennyire gonoszul cinikus volt, vagy ő is közülük való tájékozatlan.

Jó, most tudom, türelmetlen vagy, hogy kerül ez az egész ide, utálod a politikát és ezt a blogot egyáltalán nem ezért olvasod.

Tudom.

Csak egyszerűen figyelem magam körül a történéseket, figyelem az azokra érkező reakciókat és csak gyűlik, gyűlik bennem a feszültség, émelygek, hányok a hazugságoktól és a képmutatástól.

Milyen sokan vannak, akik magabiztosan posztolgatnak az elesettek, a kiszolgáltatottak érdekében, micsoda kiállásokat látok írásban, képben ÜGYEK mellett, vagy ellen. Sokakat közülük személyesen ismerek. Ismerem őket. Ezt még ízlelgetem.

Aztán eszembe jut néhány dolog, csak, hogy visszatérjek az eredeti témánkhoz, a párkapcsolati sunyiságokhoz és akaratlanul is hülye párhozamokat vonok. Egyszerűek, hogy mindenki megértse.

Az újságírók vidám csomagolásáról egy karácsony előtti vasárnap délutánra gondolok, amikor a „férj” jóval az ebédidő után hazaérkezik a feleségéhez, aki egész délelőtt az ünnepi ételek előkészítésén dolgozott és a késés miatt azzal nyugtatta magát, hogy legalább sikerült az ajándékokat is – amik sosem kerültek átadásra – titokban becsomagolnia addig.

A feleségre gondolok, aki a férj érthetetlen hablatyolásából gyorsan kiértett valami lelépési szándékot, hiába volt a nagy, szeretetteljes, ölelés és szerelmi vallomás a férj részéről. Számára inkább mindez fojtogató volt akkor, amiből gyorsan szabadulni akart és karakánul azt mondta, most menj, ha menni akarsz, azonnal.

A feleség átsírt karácsonyi napjaira gondolok, az önvádra, hogy büszkeségből nem kellett volna elküldenie, hát mennyi éven át tudta, hogy a szerelmükben a büszkeségnek már régen nincs helye, nem az a fontos. Az összetartozás, a szerelmük az fontos, az meg nem kétséges, ezek voltak az utolsó mondataik is.

Aztán arra gondolok, mivé lett a nagy karakánság a lakásból a férj által egy jó ideje, előre, megfontoltan kilopott kisebb-nagyobb dolgok hiányának felfedezésekor.

Hogy a férjnek volt egy szeretője hónapok óta már, az mindenből egyértelműen következett, vagy abból következett minden, csak a vak nem látta, de a szerelem már csak ilyen.

Ezt a szájbarágós párhuzamot a végtelenségig lehetne folytatni, de teljesen felesleges és érdektelen lenne.

A konkrétumok senkinek sem fontosak már.

Mivel egyébként sem egy történetről szól ez az egész, legyen befejezésül inkább csak annyi, hogy lopjatok, csaljatok, hazudjatok!

Hopp, van egy fontos dolog, amire vigyázni kell: csak az élettárs (férj, feleség, szerető, apa, anya, főnök, beosztott, tulajdonos, ügyfél, választópolgár, szavazópolgár, miniszter, miniszterelnök, kiadó, író, mentor, megbízó, megbízott, brüsszel, tetszés szerint tovább bővítendő) meg ne tudja!

De ne felejtsetek el posztolgatni szeretetről, tiszteletről, együttérzésről, méltányosságról,háborodjatok fel, ha bármelyikben sérelmet szenvedtek, értetlenkedjetek, miért történik mindez. Senki sem érti.