Ha ez rólam derülne ki, és betegség lenne akkor is gyorsan meg tudnék mindenkit nyugtatni, aki az elmúlt időszakban társas interakcióba került velem közvetlenül, bár elsőre nem tudnám megítélni a lappangási időt, szóval nyugi, biztosan állíthatnám, hogy nem ragályos. Persze komoly dolog, mert hiszen tudományos neve is van, de két dolog is alátámasztja, hogy elkapni nem lehet. Az egyik az, hogy erről semmiféle szakirodalom nem tesz említést, a másik pedig az, hogy hosszú éveken keresztül voltam szoros testi, lelki, szellemi kapcsolatban a társammal, és mégsem kapta el. Jó, mondjuk, igazatok van, ezt a lelki, szellemi közösséget lehet persze vitatni, tegyük is ezt félre, mert látni fogjátok, hogy a dolog szempontjából elég az,ha bennem ez a kép élt.      

Néhány napja kering a szörnyű hír a sztár barátnőjének tragédiájáról. Kerültem ezt a témát, mert egyrészt rettenetes ennek a gyönyörű, fiatal lánynak a halála, másrészt biztos voltam abban, hogy éppen elég pénzt fektettek már a színész márkanevébe ahhoz, hogy elkezdődjön a sajtó tényfeltárása, hogy tulajdonképpen ez a kislány elég labilis, talán nem teljesen beszámítható volt már eredetileg is, vagy valami hasonló. És tényleg, kiderült, hogy a lány már öt éve csatlakozott a szcientológiai egyházhoz, zárkózott volt, meg más ilyen újabb részletek. Szóval, most nincs arról szó, hogy mi a fenét akart ez az alak a nála 20-25 évvel fiatalabb nőtől, sem arról, hogy aki nagy, nem magyar, vagy nagy, magyar híresség, vagy mi a fene, annak persze mindent lehet, bátran belevághat, minden felelősség nélkül bármilyen kapcsolatba, mert az neki jár, ugye. És nem is arról, hogy bizony a hírességek valóban komoly vonzerővel rendelkeznek és a szerencsétlen nők, talán még kortól függetlenül is, megrészegülve a lehetőségtől, úgy oda lesznek azért a gyönyörű mosolyért. Nem, mert ne legyünk igazságtalanok, így működik ez a kisfiúk esetében is, ha találkoznak a nagy ővel. Kerültem tehát ezt az egészet, mert nincs itt szó megcsalásról, szóval nem az én specialitásom, hogy úgy mondjam, és az biztosan úgy történt, hogy a híres színész őszintén, önzetlenül beleszeretett a 'lehetne kislánya' korú nőbe, aztán persze kiábrándult, mert a nő visszaélt a bizalmával, vagy egyszerűen, minden erőfeszítése ellenére, nem működött a kapcsolat, mert ilyen azért a hírességeknél is van. és akkor ezt szépen korrekten megbeszélték, próbálták is átgondolni, hogyan menthető meg a kapcsolat, mert az igaz emberi kapcsolatokat az ember nem dobja ki csak úgy az ablakon, mégis csak emberek vagyunk, meg persze őrizzük az értékeket, odafigyelünk egymásra és érezzük a felelősséget azzal szemben, aki ilyen közel került hozzánk. De nem járt sikerrel ez a kapcsolatmentő együttműködés és szépen elváltak útjaik. Az azért még egy hírességtől sem várható el, hogy benne maradjon a szarban, ha már mindent megtett, hogy abból valahogy együtt kimásszanak. Arról ő, persze nem tehet, hogy ez az éretlen kis szajha nem tudott belenyugodni az elválásba, meg abba sem, hogy az ő hátán nem tudott felkapaszkodni a fénybe. Nem, nem erről van szó. Ha erről lenne, az annyira bonyolult volna, hogy elkerülhetetlenül  vizsgálni kellene sok megközelítésből, analizálni és szintetizálni, és a következtetéseket levonva, talán csak évek múlva lehetne előállni valami tudományosan is értékelhető eredménnyel. Erre persze nem vállalkozhatok, már csak a hozzáértés hiányát is önkritikusan felismerve. Miközben mindenki megtalálhatja a saját kedvenc értelmezését és megállapítja az abszolút felelőst, a történet mégsem hagyott nyugodni.   

Megállapodtunk, hogy együtt töltjük a hétvégét a férjem egyedülálló munkatársával és kisfiával. Mivel nyitott esemény lesz a közös kolléganő esküvője, elhatároztuk, hogy elmegyünk vele arra a szertartásra. Kellemes időtöltésnek ígérkezett ez a családi program az este lezárásaként. És nem is csalódtunk. Azt már otthon megbeszéltük, hogy a szertartás utáni buliban nem veszünk részt, mert a gyerekek a késő esti programot úgysem tudnák végig csinálni, őket kínozni meg minek. Az esküvő után egy ideig a gyerekek vidáman rohangálhattak a kertben még, anélkül, hogy bárkit is zavartak volna, mi, felnőttek pedig jókat nevetgéltünk, beszélgettünk. Szeretem az ilyen eseményeket, mert mindig felidézik bennem a mi esküvőnk emlékét. Látom magam előtt a férjemet, a kedves, kamaszos mosolyával, mint vőlegényt, magamat, a szinte kislányos izgalomban és boldogságban. Különös, hogy most, ahogy – annyi év után – figyelem a férjemet, ahogy kicsit távolabb beszélget az ismerősökkel, kollégákkal, meg látom a kisfiunkat a kis barátjával szaladgálni, milyen nevetségesen elérzékenyülök. De nem, nincs ezzel baj, egy esküvőn talán ez mégsem annyira nevetséges, gondoltam gyorsan.  A fura viháncolásra figyeltem fel, nem messze tőlem. A menyasszony nevetgélt kacéran egy kisebb férfi koszorúban és csak futólag hallottam, hogy győzködte a velünk érkező munkatársat és a férjemet, hogy nem kellene kihagyni a hamarosan induló éjszakai bulit. A választ nem hallottam rendesen, csak reméltem, hogy a győzködés nem jár majd sikerrel, hiszen meg is beszéltük, hogy nem maradunk. Hazafelé, a kocsiban mesélte a munkatárs, hogy nem is volt könnyű elszabadulni. Nevetve mondtam, hogy megijedtem, hátha hiába beszéltük meg a korai indulást, esetleg tényleg ott fogunk ragadni. Jaj, hát ezen izgultál, kérdezte a férfi, pedig nem is tudod, hogy a menyasszony milyen merényletet tervezett ellened! Hát nem fogod elhinni, de azt találta ki, hogy mi ketten, a férjed és én, mégis elmehetnénk bulizni az éjjel, mert te vigyázhatnál mindkét gyerekre nyugodtan. Akkor erre nem válaszoltam semmit, de aznap este nehezen tudtam elaludni.                                    

Na, jó, nem egy Casanova. Főleg nem, ha Heath Ledgerre gondolsz, és most ne is a Sötét lovagot emlegesd. Most érkezett, kipakolt a táskájából néhány dolgot és hanyagul ül az egyik asztalnál, szemben a nővel.  A melegben kigombolta a frissen vasaltnak látszó ingének felső gombjait.  Kicsit túlsúlyos, de sokat fogyott az utóbbi időben, és érezni a tesztoszteront, tényleg vonzó.

A nők általában, könnyű prédák. Hát, idefigyelj, ha valakinek a szemébe nézek, elmondom, hogy te egy igazán csinos, vonzó nő vagy, téged senki meg nem ért, az biztos, de nekem nem kell mondanod, mire van szükséged, csak rád kell néznem. Én értelek. Te odafigyelést akarsz, megértést, nem csak egy átlagos faszit, aki nem törődik veled, te mélyen érzel, okos vagy, neked jár, hogy ne egy tucat nőnek tekintsenek. Hát én aztán tudom, hogy mit érzel, na, nyújtsd ide a kezed, gyere, ne törődj semmivel, én majd vigyázok rád. Na, ezek után, ha közben áthatóan a szemébe nézek, szerinted van olyan nő, akit ezzel a dumával nem lehet levenni a lábáról? Megmondom én neked. Nincs.  Mindenkihez megvan a megfelelő duma – mondja magabiztosan. Mivel tényleg eljátsza ezt az átható tekintetet, a nőnek a monológ közben nevetnie kell. A férfi humora korábban is szórakoztató volt.

Arra a bulvár hírre figyeltem fel ma, hogy újra együtt van, a rendszeres időközönként szakító fiatal kis sztár pár. Ahogy átsiklott a szemem ezen a fontos híren, azért akadt meg a szemem rajta, mert a fiú szavait láttam meg, aki valami olyasmit mondott, hogy ők már mindig felelősek lesznek egymásért, mert ha nem is lesznek együtt, akkor is örökre tovább élnek egymásban. Én nem tudom, nektek milyen tapasztalataitok vannak (persze, jó lenne, ha megírnátok), de ez a gondolat szépen rímelt arra a tegnap esti beszélgetésre. Egy régi ismerőssel találkoztam, és szóba került az is, hogy lehet-e szépen, kulturáltan szakítani. Ennek az ellenkezője szokott inkább a hírekbe kerülni, de bátran bizonygattam, hogy én a saját életemből is szinte csak ilyet tudok mondani. És akkor mondta, hogy ő bizony, ha elválna a feleségétől – nincs ilyen szándék persze -, szóval, ha elválik az ember hosszú évek után, akkor szerinte, az nem úgy van, hogy lelép, mintha ott sem lett volna. Mert van az a dolog, hogy együtt eltöltött hosszú évek, megbecsülés, szeretet, meg felelősség, amit sokan nem annyira értenek. És egy tartalmas kapcsolat után mindkét felet megviseli ez a változás, meg is kell ezt gyászolni, és ebben egymást jó segíteni. És akkor ő, ebben az átmeneti időben, segítene azokban a dologban, amit a feleségének szoknia kellene még, hogy maga intézze, meg nyilván neki is lennének ilyen dolgok, amit meg kellene tanulnia. És példának említette, hogy csak úgy mondjon valamit, hogy persze még visszamenne, ha szükséges, kicserélni a villanykörtéket, meg elvinné a kocsit, ha gumit kell cserélni, mert ez a na, csá, mintha sosem láttalak volna, ez inkább a kamaszokhoz illik, ahol természetesen nincs múlt, nem volt tartalmas kapcsolat, vagy egy futó szeretőt lehet így otthagyni. Nekem nem nagyon kellett, hogy ezt bizonygassa, de megnyugodva gondoltam mégis arra, hogy milyen szerencsés vagyok, nincs kiszolgáltatottság, mert az elmúlt hosszú években minden egyes izzót, meg a télinyári gumit minden évben, eddig is magam cseréltem.

A család kell, a család fontos, a vér kötelez, a szülők csak a javadat akarják, majd szépen te is férjhez mész, családot alapítasz, ami persze nem jelent mást, mint hogy gyerekeket kell szülni, legalább egyet, annak a férfinak. Különben semmit sem érsz, ezt, ugye, nem kell magyarázni. Persze mindezt magam is tudtam, és nem is ide való az a gondolat most, az a családi délután. A kirándulásra egy nagyobb társasággal mentünk, sok felnőtt, meg mi, gyerekek. Az egyik férfi időnként fényképezgetett. Anya tőlünk távolabb leült a padra, a napra, ölében az öcsémmel. Én, a nagyobbacska kislány, rögtön odarohantam, hogy a képen én is ott legyek. A bácsi, aki a fényképet készíteni akarta, elhessegetett. Meglepődtem, nem is mozdultam volna, de anya is azt mondta határozottan, nem hallod, kislányom, most menj odébb. Persze odébb kullogtam és messziről néztem anyát a napon. Ma is megvan még az a fénykép. Anya, karjában a gyermek, szép a szelíd mosolya, fejét kicsit félre hajtja, a tekintetében ott van a csoda. Ilyen szolid emlékeket őrzök még néhányat.

Tulajdonképpen nem értette, hogyan került ide.De nem is gondolkodott ezen sokáig. Istenem, gondolta gyorsan, szóval mégis csak egy álom volt ez, egy rettenetes álom. Persze pontosan tudta, hogy nem is lehetett másképp,de milyen nagyon hosszú volt már ez a kín.Mintha soha véget nem érő lett volna az éjszaka, gondolta, ahogy hagyta, hogy a férfi átkarolja és szorosan magához szorítsa, olyan ismerősen. A fejét kicsit hátrahajtotta,hogy a nyakában érezze a férfi leheletét, a bőrét az arcán.Kicsit lábujjhegyre állt, mint ilyenkor mindig. Mindkét kezével átölelve simogatta közben a férfi fejét. Próbált belemarkolni a férfi hajába, de nagyon rövid volt. Ezen elmosolyodott, mert ilyenkor annyira selymes volt a nyaka, a feje, csak ölelte, simogatta, miközben néha összetalálkozott a szájuk, a csók édes volt, de beleszagolni a nyakába, az is annyira hiányzott már.

Vidáman figyelem, milyen ragyogó a napsütés ma. Persze arra is felfigyelek – és ez kicsit lelohasztja a lelkesedésemet -, hogy látom az éppen előttem lévő ház ablakát is. Na, nem egészen, de meg-megcsillan az üveg a lomb mögött. A házunk előtt magasodó gyönyörű fa tavasztól kitakarja a szemben lévő épületeket és sokszor úgy érzem, mintha a lombok között élnénk, a madarak között. Tavasztól figyelem, ahogy a fa éledezni kezd, és mint egy gyönyörű naptár mutatja az idő múlását. Ez a villanásnyira meglátott csillogás az üvegen, ez most nagyon sokat jelent nekem. Átlüktet rajtam egy apró félelem. Hiszen mindjárt itt a tél, meg a szeretet ünnepe! Elhessegetem ezt az alattomosan belém hasító érzést, és ahogy visszafordulok, inkább arra gondolok, ahogy átölel a boldogság és a hűvös éjszakában is finom az otthon melege.