Sokáig bennem lüktetett

Hm, ma dacoltam a reggeli csípős időjárással, legyen ma még nyár, ha lehet, meg pár lépést még szaladtam is a villamoshoz, így igazán nem fáztam. Mégis, amikor lehuppantam az ülésre, meglepődtem, hogy már fűtik a villamost és jól is esett a meleg. Hihetetlen, hogy még csak egy és felet aludtunk azóta, mióta ott álldogáltunk a bejárat előtt a jó időben és annyira elbeszélgettük az időt, hogy majdnem elkéstünk és szinte utolsókként léptünk be a nézőtérre. Mintha a színpadra léptem volna, úgy éreztem magam, mert már mindenki csendben ült a helyén, a még éppen belépőkre nézve, na, azok voltunk mi, és a zsúfolt nézőtér, ahol már minden hely foglalt, sőt még a lépcsőkön is ültek, álldogáltak, az szinte mellbe csapott. Nem volt véletlen és indokolatlan az érdeklődés, biztosan sokan korábban ismerték már ezt a társulatot. Nekem új volt, de az első pillanattól magába szippantott. Áramlás. Ezt éreztem az első mozdulatoktól kezdve és nem engedett egy másodpercre sem. Sharon Eyal és Gai Behar, ahogy mondják, két izraeli, kreatív szupersztár és még négy táncos végtelen, magával ragadó mozgása olyan különleges áramlást idézett elő, hogy úgy éreztem, nem csak a lelkem, hanem a testem is ott lüktet közöttük, megállás nélkül.Ez a techno/house zene, amit határozzon meg pontosan az, aki ért is hozzá, nekem a Sound fesztivált juttatta eszembe, amit én leginkább az északi partról figyeltem kényszerűen az elmúlt években, ahová a déli partról csak az agresszív, monoton dübörgés jutott el hozzám. Ez a pulzáló monotonitás most olyan zenei élménnyé vált, amely csak sodort magával megállíthatatlanul, és a ritmust egy idő után megfelezve egy gyönyörűséges szerelmeskedést juttatott eszembe és azon gondolkodtam el, hogyan lehet ebből az újra és újra induló, de soha be nem fejeződő sodrásból közhelymentesen kiszabadulni. És a sokszor az elviselhetetlenség határáig eljutó feszültség olyan természetességgel, szinte észrevétlenül lopózva szelídült meg, hogy ez a lendület még az előadás után is sokáig bennem lüktetett. Kint a teraszon, egy pohár bor mellett még hosszan beszélgettünk, amikor megláttuk a táncosokat elsétálni mellettünk, a bőröndjeiket maguk után húzva, kézenfogva. Sharon és Gai az elmúlt tíz évet együtt élték, dolgozták végig és én szomorúan gondoltam arra, hogy mennyire irigylem őket. Az utolsó tíz évet, ízlelgettem, a számban egy korty borral, hm, milyen keserű lett a végén. Undorodva kiköptem.