Vidáman figyelem, milyen ragyogó a napsütés ma. Persze arra is felfigyelek – és ez kicsit lelohasztja a lelkesedésemet -, hogy látom az éppen előttem lévő ház ablakát is. Na, nem egészen, de meg-megcsillan az üveg a lomb mögött. A házunk előtt magasodó gyönyörű fa tavasztól kitakarja a szemben lévő épületeket és sokszor úgy érzem, mintha a lombok között élnénk, a madarak között. Tavasztól figyelem, ahogy a fa éledezni kezd, és mint egy gyönyörű naptár mutatja az idő múlását. Ez a villanásnyira meglátott csillogás az üvegen, ez most nagyon sokat jelent nekem. Átlüktet rajtam egy apró félelem. Hiszen mindjárt itt a tél, meg a szeretet ünnepe! Elhessegetem ezt az alattomosan belém hasító érzést, és ahogy visszafordulok, inkább arra gondolok, ahogy átölel a boldogság és a hűvös éjszakában is finom az otthon melege.                                        

Érthetetlen az a rabság, amiben tart mégis az az undorító árulás. Akkor, karácsony előtt, még ráadásként az az orbitális hazugság, ami csak tetézte a megcsalást. Én ültem abban a dodzsemben, érted, nem csak a gyerek és a nekem ütköző gátlástalan idegen ő volt, aki más játékot játszott már régen. És tudod mit tapasztalok magam körül azóta? Hogy nem csak arról van szó, hogy leküzdöd az éppen akkori helyzetet és legközelebb, ha beülsz még egyáltalán ebbe a játékba, nem csak keresed a szabad utat, mert te így szereted, és nem a megütközéseket, amit az arcul csapástól, vagy inkább a hátbatámadástól  érzel, nem, nem csak erről van szó, hanem még az is lehet, hogy majd kerülöd az embereket.

Az akkor át nem adott karácsonyi ajándékra nézek, ami megmaradt nekem. Átsuhan rajtam a gondolat megint, most, hogy úgy rohan nekünk az ünnep újra, vajon sikerül-e szépen becsomagolnom az új ajándékokat, az egészet. Úgy, általában csinosan szokott sikerülni, de néha, tudod, olyan béna tudok lenni. Kutatva nézlek, vajon te ügyes vagy-e ebben.

Az isten verje meg ezt a rohadt helyzetet, gondolnám szívesen, úgy általában, meg konkrétan az áruló idegenre is, de ezt mégsem akarhatom, tudod, az ember, aki maradt bennem… legalább bennem, szóval ezt komolyan nem akarom, mert mi tagadás, titokban látom még, bár homályosan már, a férfit az ölemben, a tekintetét, ahogy gyengéden felolvadt bennem, és örülök, meg félek, a kívánságaim mostanában, sorban,  szépen teljesülnek.