Néhány napja kering a szörnyű hír a sztár barátnőjének tragédiájáról. Kerültem ezt a témát, mert egyrészt rettenetes ennek a gyönyörű, fiatal lánynak a halála, másrészt biztos voltam abban, hogy éppen elég pénzt fektettek már a színész márkanevébe ahhoz, hogy elkezdődjön a sajtó tényfeltárása, hogy tulajdonképpen ez a kislány elég labilis, talán nem teljesen beszámítható volt már eredetileg is, vagy valami hasonló. És tényleg, kiderült, hogy a lány már öt éve csatlakozott a szcientológiai egyházhoz, zárkózott volt, meg más ilyen újabb részletek. Szóval, most nincs arról szó, hogy mi a fenét akart ez az alak a nála 20-25 évvel fiatalabb nőtől, sem arról, hogy aki nagy, nem magyar, vagy nagy, magyar híresség, vagy mi a fene, annak persze mindent lehet, bátran belevághat, minden felelősség nélkül bármilyen kapcsolatba, mert az neki jár, ugye. És nem is arról, hogy bizony a hírességek valóban komoly vonzerővel rendelkeznek és a szerencsétlen nők, talán még kortól függetlenül is, megrészegülve a lehetőségtől, úgy oda lesznek azért a gyönyörű mosolyért. Nem, mert ne legyünk igazságtalanok, így működik ez a kisfiúk esetében is, ha találkoznak a nagy ővel. Kerültem tehát ezt az egészet, mert nincs itt szó megcsalásról, szóval nem az én specialitásom, hogy úgy mondjam, és az biztosan úgy történt, hogy a híres színész őszintén, önzetlenül beleszeretett a 'lehetne kislánya' korú nőbe, aztán persze kiábrándult, mert a nő visszaélt a bizalmával, vagy egyszerűen, minden erőfeszítése ellenére, nem működött a kapcsolat, mert ilyen azért a hírességeknél is van. és akkor ezt szépen korrekten megbeszélték, próbálták is átgondolni, hogyan menthető meg a kapcsolat, mert az igaz emberi kapcsolatokat az ember nem dobja ki csak úgy az ablakon, mégis csak emberek vagyunk, meg persze őrizzük az értékeket, odafigyelünk egymásra és érezzük a felelősséget azzal szemben, aki ilyen közel került hozzánk. De nem járt sikerrel ez a kapcsolatmentő együttműködés és szépen elváltak útjaik. Az azért még egy hírességtől sem várható el, hogy benne maradjon a szarban, ha már mindent megtett, hogy abból valahogy együtt kimásszanak. Arról ő, persze nem tehet, hogy ez az éretlen kis szajha nem tudott belenyugodni az elválásba, meg abba sem, hogy az ő hátán nem tudott felkapaszkodni a fénybe. Nem, nem erről van szó. Ha erről lenne, az annyira bonyolult volna, hogy elkerülhetetlenül  vizsgálni kellene sok megközelítésből, analizálni és szintetizálni, és a következtetéseket levonva, talán csak évek múlva lehetne előállni valami tudományosan is értékelhető eredménnyel. Erre persze nem vállalkozhatok, már csak a hozzáértés hiányát is önkritikusan felismerve. Miközben mindenki megtalálhatja a saját kedvenc értelmezését és megállapítja az abszolút felelőst, a történet mégsem hagyott nyugodni.   

Újra és újra betolakodott a fejembe a szó, mint ahogy bosszantóan kitüremkedett a szűk farmerem zsebéből a kapkodva begyömöszölt piros kis kendőm csücske bringázás közben, hogy teljes legyen a zavar, szóval betolakodott a szó: felelősség. Mert ennek hiánya olyan fájdalmas a hozzánk legközelebb állóktól, mert ebből következik, levezethető, mint a lezuhanó esővíz az utakról, hogy haladni tudjunk biztonsággal, minden más, ami az emberi kapcsolatokban olyan fontos lehet, és amivel túlélhető minden buktató, legalábbis jelentősen megnövekedő valószínűséggel. És eszembe jutott az a blogbejegyzés, amit a napokban olvastam egy jelenségről, amit ghostingnak kereszteltek el. Tudományosan van ez elnevezve, és egyszerűen arra a szakítási módra utal, amikor az egyik fél se szó, se beszéd, egyik pillanatról a másikra eltűnik egy kapcsolatból. Először úgy értettem, hogy ez  a módszer inkább a fiatalabbak, meg a kezdődő kapcsolatok esetében egyre gyakoribb, de teljes megdöbbenéssel olvastam egy tudományosabb cikkben, hogy nem erről van szó. Bizony, ilyen előfordul több évtizedes kapcsolatoknál is, szóval tíz-tizenkét év után ezen nem kell megsértődni, a zsenge, még talán bimbózónak sem nevezhető esetekben, fiatal korban meg egyenesen hatékony önvédő és időt spóroló módszer, mert így gyorsan tovább lehet lépni az énkép sérülése, meg kínos magyarázkodás nélkül, aminek az őszinte tartalma úgy is az lenne, hogy a másiknak van valami elfogadhatatlan hibája, kínos helyzetbe meg egy rendes ember egy másikat úgysem akar hozni. A cikk beszélt a génekről is, arról, hogy kötődéseink hőfoka részben genetikus. Na, tessék, nem tehetsz róla, ha szemétláda vagy, legalábbis csak részben tehetsz, meg lehet, hogy nem is kell ennyire szigorúnak lenni, mert az attól függ. Szóval, nyugodtan találja meg mindenki a mentségeit. Aztán figyeltem a kommentelőket, hogy hogyan reagálnak erre a szakítási módra, és azt láttam, hogy általában az a vélemény alakult ki, hogy egy laza kapcsolatnál lehet ghostolni, de ahol már vannak érzelmek, és sérülést lehet így okozni, ott nem. Itt kicsit meginogtam, mert felvetődött bennem, hogy vajon ügyesen felismerhető-e már a másikon, hogy most aztán már érzelmek is vannak, ne adj’ isten még sérülés lehetősége is veszélyeztet, és, hogy vajon ez szimmetrikusan alakul-e a két fél között, és az van, hogy, ha nekem nincsenek érzelmeim, a másiknak sincsenek, tehát el lehet tűnni egyszerűen, mint a kámfor. Persze, az is megint eszembe jutott, hogy bizonyos személyes tapasztalataim már nekem is vannak, és amikor erről beszélgettem valakivel, az első reakciója az volt, hogy hát, anyám, te aztán tudsz élni! Ezen azután elég hosszan nevettünk, mert tényleg, ha belegondolok. A kutatás szerint csapodárság és zsugoriság, illetve hűség és nagylelkűség határozottan együtt jelentkeznek egy adott személyben – azaz a genetika összefügg az erkölcsi hozzáállással. Azt állítják, hogy a modern genetikai diagnosztika lehetőséget ad mindenkinek a génvariáns megállapíttatására.A magam részéről elvárom, hogy a sok kötelező igazolvány, meg azonosító mellett legyen mindenkinél egy ilyen génvizsgálati eredmény, amit veszély esetén (ilyen veszély állhat fenn, ha lehet, hogy meg akarsz bízni valakiben, vagy csak úgy beleszeretni, ha ez külön-külön is lehetséges), még idejekorán el lehetne kérni.Mi,még nem is olyan rég, szívesen emlegettük egy - ha jól emlékszem - színésznek a sírfeliratát, amit maga gondolt ki magának, és az volt a szöveg, hogy „Az emberek veszedelmes közelségében éltem”.Szóval, félhetünk itt idegenektől, meg a világ végétől, meg a kutyáktól, de baszki az a legrohadtabb, hogy a legnagyobb pofont éppen attól lehet kapni, aki a legközelebb van hozzád.De megérdemli az, aki a párválasztáskor nem elég körültekintő.