Vajon helyén való-e ebben a – mondjuk úgy, talán nem túlzás - zivataros időben ennyire belemerülni egy személyes sérelembe? Csak átfut a fejemen a gondolat, amikor nézem az újságcikkeket, de nem, nem csak a cikkeket, minden áldott nap a menekülteket. Az úgy van, hogy munkába jövet-menet kikerülnöm sem lehet. Aztán ott van az ultrák erőfitogtatása a focimeccs előtt, után. És nézem az ismerőseimet a facebookon. Sokan megszállottan osztják meg mindazokat a gondolatokat, írásokat, amelyek a saját maguknak gondolt igazságokat igazolják. És ismerősök között is megy az adok, kapok, de csak azon a szinten, hogy majd jól kitiltalak, meg megy a már jó bevált hazaárulózás. A párbeszéd, na, az nem megy. És meg sem hallják egymást a felek.
És visszagondolok mindarra, amit megtapasztaltam. És akkor azt mondom, hogy basszus, amíg azt lehet, hogy sutba vágod mindazt, amit a személyes életedről mondtál, hogy leszarod a körülötted levőket, hogy átvered azt, aki az életét is rád bízta volna és a felelősségét veled szemben hasonlóan komolyan gondolta, és általában, szöges ellentét van az emberek hangoztatott, és tüntetően fenntartott látszat élete és a valóság között, addig hogyan várható el, hogy nagy dolgokban, különösen ilyen kényes kérdésekben, ahol a műveltség, ismeretek, információk hiánya már önmagában erős gátja a reális helyzetértékelésnek, emberként legyenek jelen. Hát tényleg nem lehet közösen megtalálni és betartani alapvető értékeket? Szóval ebben a rohadt helyzetben, én azt mondom, igen is helye van annak, hogy a személyes életedben, legalább ott ne hagyd szó nélkül elsunnyogni a dolgokat! Aztán ebből majd építkezhetsz tovább. De, ha még ez sem megy, akkor nehéz optimistának lenni.