Örült a gyorsan jött utazásnak. Már egy éve is van, hogy utoljára repülőre szállt. Szeretett repülővel utazni. Tulajdonképpen elég időt rabló a repülőtérre utazás, a várakozás, de már rutinosan, a lehető legkésőbb érkezik csak ki, így elviselhetővé rövidül a kényszerűen eltöltött idő. Az persze bosszantó volt, hogy nem csak az övét kellett lecsatolnia, de még a szandálját is le kellett vennie. Próbálta elképzelni, hogy a néhány pántból álló lábbeliben hol a csudában férhet el egy bomba, vagy egy tekintélyesebb mennyiségű kábítószer. Ezért méltatlankodott is egy kicsit, aminek persze az lett az eredménye, hogy a beléptető kapu után megmotozták. Ez a filmekben olyan megalázónak tűnik, de nem először történt már ilyen az utazásai során és most csak mulattatta a dolog. Komoly volt az elhatározás, hogy mostantól, a következő napokban minden tökéletes lesz. Minden. Elégedetten gondolt arra, hogy a fapados járaton nem kell az étkeztetéssel járó macerát elviselni, nyugodtan hátradőlve, átadhatja magát az utazás örömének. A mellette ülő férfira mosolygott. Pihent volna még szívesen, de a gép hatalmas zökkenőkkel már meg is érkezett. Bongiorno signora, bongiorni signor! Hát ezt nagyon szerette. Eszébe jutott az a párizsi utazás, amikor a kocsiból kiszállva megszólították, bonjour madame! Ugyanaz a bizsergető érzés fogta el mindig, amikor ezeken az idegen nyelveken köszöntötték. És persze angolul, természetesen. Bongiorno, válaszolta kedvesen, bár az olasz tudása alig néhány szóval több csak. De szinte a lelkét simogatta minden olasz szó, amit maga körül ezután napokon keresztül hallott. Bár már hónapok óta nem nézett tévét itthon, a reggelihez készülődve néhány percre most szívesen bekapcsolta, csak hogy hallja még egy kicsit. Romauno, ezt szerette legjobban. Folyamatosan hírek, riportok mentek és a háttér, hát az leírhatatlan. Néhány nap múlva boldogan fedezte fel, hogy pontosan tudja, hogy ez melyik épület, utca, hogyan lehet oda eljutni és mindezt a saját szemével is látta már. A közel negyven fokos hőségben sem okozott semmi nehézséget a nézelődés. A látnivalók szinte minden lépésre újabb és újabb meglepetést hoztak. Látszólag jelentéktelennek tűnő templomban is véletlenül fedezte fel a legnagyobb festők, szobrászok alkotásait. Mennyi kincs, mennyi gazdagság! Szinte borzongató volt a gondolat, hogy a köveken, amelyek teljesen tönkretették a cipőjét, mikor, kik jártak korábban, vagy az épületek, amelyek hol torzóként, hol a teljes pompájukban körülvették, micsoda időket éltek már meg! Megrészegült mohóság hajtotta tovább és tovább. És a pihenés is maga volt a csoda. Leülni a Spanyol lépcsőn és csak körülnézni, figyelni az emberek hullámzását, vagy a Piazza Navonára érkezni! Este leülni bármelyik étterem kitett asztalai mellé, vagy a Campo di Fiori egyik teraszára, ahol délelőtt még gyümölcs és virágpiac volt, nem, ez nem is vele történik éppen. A Spanyol lépcsőn figyelt fel arra a vágott szemű, gyönyörű fiatal lányra. A lépcsőn éppen mellette ült a fiújával. A gyönyörű arcára, az esti homályban is látszó finom sminkjére és a feltűnően jó minőségűnek tűnő, divatos ruhájára figyelt fel, ezen akadt meg a szeme, miközben az árusok a gyönyörű vörös rózsát tukmálták éppen rá, persze ajándékként, de hát ő már ismerte az ilyen ajándékok természetét. A lány és a barátja vidáman beszélgettek mellettük. Mekkora az esélye egy ismerősökkel való találkozásnak egy ekkora városban? Mint annak, ahogy délután békésen sétálva a hatalmas fagylaltokkal, barátok jönnek szembe a Szent Péter bazilika felé vezető úton. Csak estére volt megbeszélve a közös vacsora. Másnap azt a vágott szemű lányt újra látta. A Trevi-kút melletti kis utcában feküdt a földön eszméletlenül. Nem látszódott rajta semmi sérülés. Éppen felemelték a mentősök az eszméletlen lányt és rátették a hordágyra. Talán a meleg, vagy a kevés folyadék, gondolták. A lány barátja nem volt sehol. A nőben hullámzottak az érzések, mint előző este a tömeg a lépcsőn és környékén. Na, tessék, most miért kellett ezt látnia, aztán legszívesebben a lánnyal ment volna a mentőn, olyan kiszolgáltatottan, magányosan feküdt a hordágyon. Szinte még gyerek.Kicsit ringatózott a teste, ahogy beemelték a mentőautóba. De nem tehetett semmit, tulajdonképpen mi köze hozzá, csak nevetségessé tenné magát. Az emberek meg-megálltak, nézelődtek kíváncsian, aztán tovább mentek. A nő is próbálta elfelejteni. Itt megy, ezeken az évszázados köveken. A felújítás alatt lévő kútba, biztos, ami biztos, háttal állva ő is bedobott egy pénzérmét, mint annyian. Szóval, itt sétál. Nem akar magáról fényképet. Nevetségesen ódivatú lenne majd a kifakult képeken, pedig most szeretik az olasz férfiak ezt a mosolygós, szőke nőt. Minden tökéletes. Minden, gondolta.