A kislány derűsen álldogált a gangon, szájában az elmaradhatatlan cumi. Kezét hátratéve, pocakját kicsit kidüllesztve kíváncsian nézte az éppen arra közlekedőket.Tenyerét hátul lazán ökölbe szorította. Nem tudta, hogy kicsi tenyerében már a sorsát szorongatja.Bizalommal, érdeklődéssel figyelte a közeledő férfit.  A férfi váratlanul kikapta a kislány szájából a cumit és a kezében lévő szemetesvödörbe dobta. Csak sokkal, de sokkal később derült ki az anyai összeesküvés, ami - a maga szempontjából olyan logikusan - siettette volna az elszakadást.     

Ott, akkor, csak értetlenül, meghökkenve nézett maga elé. Hiszen ezt a bácsit már valamennyire ismerte! Eltelt néhány perc, mire sírásra görbült a szája. A lábai földbe gyökereztek és mozdulatlanul, megkövülten állva potyogtak a könnyei. Később, tudatosan nem nagyon gondolt erre. Az élet minden területére megvolt a terve. Először is ott volt az iskola. Mert tanulni kell, mondták neki. Meg a zene. Hát azt valóban nagyon szerette. Az iskolában megengedte, hogy egy ingát a csuklója fölött lengetve megmondják a jövőt. A jövőben már látszott a nagy ő, meg a gyerek, egy mindenképpen, talán kettő is. Szerelem, szeretet, boldogság, család. Anyáék is mindig mindenben ott lesznek persze. Szóval a nagy terv, mert anya is azt mondta, ez így van rendben, gyorsan összeállt.Később, és nem is annyira sokára, büszke volt magára, amikor szembesült azzal, hogy másnak ötven év is kellett, mire magából a szüleit kiebrudalta.

És mennyi ötlete volt akkoriban! Itt volt mindjárt az intimbetét, amit kitalált. Meg persze korán elgondolkodott azon, hová kerül a sok szemét, ha minden tároló hely betelik. De csak mosolygás volt akkoriban a válasz, mint arra az értetlenkedésre , hogyan lehet az, hogy ha el akar menni egy helyre, akkor, ha más éppen úgy gondolja, akár erőszakkal is visszatarthatja. Az erőszakot csak hírből ismerte.  A sok találmány, gondolat mellett időbe tellett, mire felismerte, az erőszak mennyi alattomos formában kúszhat be az életébe.

És meglett persze a nagy ő, ha ki is derült rendre, hogy az idő előrehaladtával kellenek ebben változások. És persze a változás mindig fájdalommal is járt, de minden alkalommal elmondhatta magáról, amit elmondtak ők is, hogy ha nem is nevetették ki magukat azzal a sokat emlegetett, silány ígérettel, hogy maradjunk barátok, azért ott maradtak ők – ha nem is sokan voltak- szóval ott maradtak az a volt kislány és ők egymásnak, csendben, emberek. Meg ott maradt a gyerek.Apa meg már régebben elment.

De tudta, hogy még ezer meglepetés vár rá. Azt hallotta egyszer, hogy mindenki írja a saját élettörténetét, mint egy könyvet. És, aki nem akar unalmas könyvet írni, márpedig, miután a józan eszét visszanyerte, elhatározta, hogy nem akar, másképpen kezdte szemlélni a történteket.Ebben az új megvilágításban, a helyzet, hogy éppen az csapta be ilyen alattomosan, akit a legjobban szeretett, hát ez a helyzet legyen egy meglepetés az ezerből, gondolta, amit érdemes átélni, hiszen látja már, ez az új, addig ismeretlen tapasztalat mennyiben gazdagította. Jó, ne legyünk farizeusok, szívesen lemondott volna erről a tapasztalatról. De ezzel, és ez is egyfajta nyereség, mások, az ismeretlenek, vagy az alig ismerősök árulása mennyivel könnyebben feldolgozható! Hiszen kik ők neki?! És az sem baj, ha egy életre megtanulja, hogy azért, mert valakit szeretsz, vagy valakit szeretsz simogatni, az nem jelenti, hogy meg is bízhatsz benne. Ezen az utóbbi tapasztalaton gyakran elgondolkodik persze, hogy gazdagabb, vagy szegényebb most vele.

Ha sajnálni akarja magát, mostanában gyakran visszagondol a még titkon magában élő kislányra, ott a gangon. Voltak napok, amikor csak állt ugyanúgy, potyogó könnyekkel. Ilyenkor talán még indokoltabbnak tartotta ezt az önsajnálatot. De a következő pillanatokban világosan látta, ma már mennyire nevetséges, és nem jogos reklamáció lenne azt mondani, milyen perverz dolog egy gyereket tönkretenni.