Ma reggel eszembe jutott, amit nemrég láttam egy újságcikkben, hogy gyorsabb a haladás a mozgólépcsőn, ha mindkét oldalra állnak az emberek és nem hagynak baloldalon utat azoknak, akik sietnének. Nem teljesen világos, mit jelent, hogy gyorsabb a haladás, talán az adott mennyiségű ember hamarabb eltűnik a mozgólépcső aljáról, tetejéről így. Nem volt időm elolvasni rendesen a cikket, talán arra vonatkozott a megállapítás, hogy összességében, átlagosan mindenki gyorsabban le-, vagy feljut a lépcsőn. Így azonban egyes emberek, akik addig akadálytalanul haladtak, ha siettek, nagyobb előnyhöz jutottak a szabály, vagy illendőség miatt félreállókkal szemben, most elveszítik ezt az előnyüket. Elgondolkodtam, vajon zéróösszegű játszma-e ez, azaz az előnyhöz jutók vajon csak annyit nyerhetnek, amennyit mindenki más összességében veszít, vagy olyan ez, mint ami az élet más területén is előfordul, hogy miközben a többség kétségtelenül nagyot szív, néhányan brutálisan többet nyerhetnek. A lényeg persze az, hogy végül mindenki le-, vagy feljut azért, szóval, eléri a célját, hacsak éppen nem olyan peches, hogy a lépcsőzés közben kap gutaütést  és a miatta megállított mozgólépcsőn a hullaszállítók éppen az ellenkező irányba fogják elvinni. Mindig vannak ilyen lúzerek persze, de hát úgy kell nekik.

Mindenki ismeri a reklámszakemberek fogását, hogy miközben egy adott terméket akarnak a nyakadba sózni, azt sugallják, hogy a termék megvásárlásával tulajdonképpen te magad leszel más ember. Szépen ezt úgy szokták megfogalmazni, hogy megveszel egy életérzést. Ha olyan nagyot, kicsit, olyan színűt, fazonút, anyagút veszel, vagy azzal kened, szőrteleníted, ápolod, illatosítod, vagy egyszerűen csak AZT megszerzed, mert neked az jár, akkor te leszel Brad Pitt, vagy Angelina Jolie.

Hogy mindig odajutunk! Döbbenetes! Számtalanszor volt már szó a sörhasuk alá csúszott fürdőgatyában, pocakjukat kidüllesztve álló díszes kompánia tagjairól, akik a medence partján hatalmas mellénnyel osztályozzák a nőciket. Ez a mellény itt a parton legyen egy kis képzavar. Figyelembe van itt véve a melleknek lógása, a fenekek lapossága, a comboknak hosszúsága, meg a szájaknak formája is. Szóval a szempontok kiterjedtek, mondhatni a teljességre törekvőek. A minőségi bírálatok erős korlátok közé vannak szorítva a mennyiségi elvárásoknak való megfelelés kényszere által, ezért maga a minősítés kénytelen kétbites tömörségre szorítkozni, azaz megbasznám, vagy bottal sem piszkálnám meg kategóriákra korlátozódni. A minőségre törekvés miatt a két kategóriába szuszakolás, azért kiegészül a néhány igazán fontos, lényegre törő indoklással, az egyes testrészek érdemi bírálatának kiegészítésével. A bírálatok objektívek és rendszerint a szomorú realitások talaján mozognak, az esetek túlnyomó többségében kénytelenek megállapítani a tényt, hogy bizony a nők többségének igenis vannak inkább nagyobb, de legalábbis említésre méltóan kifogásolható testi hibáik. A vizsgálatok ebben az esetben a nők szellemi kvalitásait nem vizsgálhatják, az messze meghaladná jelen vizsgálat kereteit. Ebben a vonatkozásban a megfelelő osztályba sorolás szempontrendszere épp úgy, mint maguknak a kategóriáknak a meghatározása is további, komoly előkészítést igényel, ami ebben a helyzetben reális célként nem határozható meg. Célszerű erre, majd egy később elemzés során visszatérni.

Szóval állnak ezek a daliák a parton, egészen belefeledkeznek ebbe a kétséget kizáróan felsőbbrendű küldetésbe, hogy jól megmondják a frankót, néha észre sem véve, vagy az objektivitás kényszerétől vezérelve, kímélettel azt meg nem zavarván, hogy időnként a szórásba, vagy mibe, beleesik egyikük-másikuk felesége és/vagy gyermekük jó édes anyja is. Tulajdonképpen nincs ezzel baj, ami igaz, az igaz, na.

Ez jutott eszembe a napokban, amikor megint kibukott az IQ meg az EQ az egyik rokonszenves celeb gyönyörű ajkából. Megállapította, hogy aki kövér, az nem méltó a párkapcsolatra és ezt éppen egy rendkívülien szép kapcsolatban élő nővel összefüggésben fogalmazta meg, akinek olyan remek társsal sikerült megőriznie az összetartozását, mint Pierce Brosnan. Tegye fel a kezét az a nő, mondjuk húsz éves kor fölött, aki még sosem látta vonzónak ezt a férfit. Na, ugye. Hát ez a férfi, már – ha jól tudom – tizenöt éve szereti ezt az asszonyt és kitart mellette. Minden rosszindulatú támadás ellenére újra és újra határozottan kiáll mellette, és elmondja, kövéren és soványan, mindenhogy szereti őt.

Vessetek meg, de nem lehet szebben kommentálni a rádiós primitív megnyilvánulását, mint ahogy előttem már megtették, amikor azt kívánták, hogy "száradjon le a micsodája ennek a ragyásképű szottyadt majomnak". Szerintetek megérti ebből, mi a baj azzal, amit mondott?

Csak szeretném elmagyarázni neked okosan, már ha sikerül. Biztosan sikerül, mert azt mondtad, hogy szokott sikerülni, miért lenne ez másképpen most. Persze biztosan nem érted, miért nem vasárnap beszéltem erről, amikor kirándultunk és az erdei úton egyébként is szóba hoztad, én meg csak hümmögtem.

El Kazovszkij: Én és a hattyúm

A nap a hátam mögül világított élesen. Az erős fényben érdeklődve figyeltem az előttem elsuhanó, ezerszer ismerős utcákat. Amikor megállt a villamos, akkor fedeztem fel az ablak és az ajtó közötti keskeny falon az árnyékot. A kapucni szőrméje egészen megtetszett így. Amikor a kabátot vettük, inkább csak belenyugvással néztem, mert nem különösebben vagyok oda érte. A hajamat általában kiveszem a sál alól, mert ha alul marad, kicsit lekötözöttnek érzem magam. A kabát alatt viszont ott marad, mert még így is mókás, ahogy kiszabadulnak a fürtök és össze-vissza kanyarognak a kapucni fölött. Ma a szokásosnál is rakoncátlanabbul néztek ki. Figyeltem, milyen vidámak a tincsek, meglepődve láttam, hogy most nem teljesen a megszokott formában hullámoznak, ágaskodnak, de összességében jópofának tűntek. Kicsit bolondozva billegtettem a fejemet, mert szórakoztatónak tűnt magamat illegetni és nézni az árnyékomat. Kicsit erősebben jobbra döntöttem a fejem, mert nem láttam jól, hogyan változik az árnyék. De nem történt semmi. Azután balra döntöttem, de megint semmi. Nyugtalanul néztem körbe. Hogyan lehet az, hogy az árnyékom önálló életet él és nem tudom kimozdítani abból a nyugodt tartásából? Minél élesebben válik le az árnyék a testről – amelynek vetülete -, annál erőteljesebbé teszi jelenvalóságát, olvastam éppen tegnap. Ennek fele sem tréfa, gondoltam és élénkebben mozgattam a fejemet. Így telt el még néhány pillanat. Már éppen a legteljesebb aggodalomba estem, hitetlenkedve figyelve ezt a természetellenes jelenséget, amikor a mellettem álló lány leszállni készülődött. A haja hosszú volt és a kabátja alá volt begyömöszölve, csak néhány rakoncátlan tincs kandikált ki a szőrmés kapucni alól. A kezében egy könyvet láttam Mozgáskultúra címmel. Egyetemista lehetett.

Jeanne Meyer (Isabelle Huppert)

Korábban érkeztünk jóval, de így is terveztük. Van ott egy hely, ahol jó beszélgetni és kifejezetten szükségem volt arra, hogy csak leüljek, ne kelljen szólnom semmit, majd egymásra mosolygunk, ő mesél, ahogy szokott, nem sürget semmire, néha nevetgélünk kicsit, már nem is fontos, amin jól felhúztam magam, régen volt ilyen, most sem kellett volna, talán az időjárás teszi, ha ingerültebb vagyok, meg fáradtabb is. De bezárták a helyet. Jó, akkor vegyünk valamit a büfében. Valami olyat szeretnénk, ami árt, de nem nagyon látunk olyat, amire gondoltunk, a pult alatt sincs, mondja nevetve a büfés a kérdésünkre, de olyan, amitől például cukorbetegséget lehet kapni, ha kellően sokat iszol belőle, na, abból elég nagy a választék. Ahhoz nem volt kedvünk. Kicsit évődtünk még a pattogatott kukoricán, én csak öt szemet szerettem volna venni, kaptunk volna annyit, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy vegyük meg a legkisebb adagot, mindet. Aztán persze büntetésből nem is kaptam többet öt szemnél, szigorúan számolta, ahogy időnként egyesével a számba tette.

Fotó: Juliette Lynch

A pszichológus szakma sem hagyja szó nélkül azt az ámokfutást, amit Bagdy Emőke adott elő a gender study felkent szakértőjeként.

„Amikor női és férfi mivoltunkról beszélek, akkor princípiumokról is szólok. […] Mi is a nő fő feladata az életben, amire szervei fölkészülnek? Amint azt Carl Gustav Jung svájci lélekgyógyász elénk tárta, a befogadás és a gyermek kihordása. […] A nő nembeli beteljesülése az anyaság. […] Mi, nők magunk mellé, fölé helyezzük párunkat, hogy védjen és szeressen meg minket. […] Ez az alárendelődő, szeretetteli odatartozás, amely határtalanul átadja magát, nem félve, hogy önmagát kiszolgáltatja, és rábízza magát a férfi szeretetére, ez a tiszta nőiség megnyilvánulása.” - mondja a szakember a Hogyan lehetnénk boldogabbak? című könyvében.

Szégyen ez a megnyilatkozás, szomorú, ahogy sok nő önmagát igazolva osztogatja ezt az okosságot a fészbukon.

Aggódom.

Örülök, hogy nem lányom született.

Számtalan, vagy inkább azt mondom, megszámlálhatatlan empírikus adatból tudható, hogy érdemes nagyon figyelni, mert az a rohadt szomorú helyzet, hogy minél magasabbra helyezed önmagad fölé a férfit, akinek alá rendeled magad nagy-nagy szeretettel és határtalanul átadva magad, mégis te fogsz annál jobban pofára esni, ha ő úgy gondolja.

Azért bizakodásra ad okot minden okos kiállás, mint amilyen az ELTE PPK Interkulturális Pszichológiai és Pedagógiai Központ szakmai állásfoglalása*.

*Link a keddi sajtónyilvános esemény után.

UPDATE: Az aláírás érdekében zárt csoportokban terjedő állásfoglalás futótűzként terjedt el az interneten. Ezért a szervező csoport végül már a mai napon elküldte a sajtónak az aláírásokat tartalmazó szöveget. Az egyszerűség kedvéért most a sajtóban megjelent egyik írást linkelem ide.