El Kazovszkij: Én és a hattyúm

A nap a hátam mögül világított élesen. Az erős fényben érdeklődve figyeltem az előttem elsuhanó, ezerszer ismerős utcákat. Amikor megállt a villamos, akkor fedeztem fel az ablak és az ajtó közötti keskeny falon az árnyékot. A kapucni szőrméje egészen megtetszett így. Amikor a kabátot vettük, inkább csak belenyugvással néztem, mert nem különösebben vagyok oda érte. A hajamat általában kiveszem a sál alól, mert ha alul marad, kicsit lekötözöttnek érzem magam. A kabát alatt viszont ott marad, mert még így is mókás, ahogy kiszabadulnak a fürtök és össze-vissza kanyarognak a kapucni fölött. Ma a szokásosnál is rakoncátlanabbul néztek ki. Figyeltem, milyen vidámak a tincsek, meglepődve láttam, hogy most nem teljesen a megszokott formában hullámoznak, ágaskodnak, de összességében jópofának tűntek. Kicsit bolondozva billegtettem a fejemet, mert szórakoztatónak tűnt magamat illegetni és nézni az árnyékomat. Kicsit erősebben jobbra döntöttem a fejem, mert nem láttam jól, hogyan változik az árnyék. De nem történt semmi. Azután balra döntöttem, de megint semmi. Nyugtalanul néztem körbe. Hogyan lehet az, hogy az árnyékom önálló életet él és nem tudom kimozdítani abból a nyugodt tartásából? Minél élesebben válik le az árnyék a testről – amelynek vetülete -, annál erőteljesebbé teszi jelenvalóságát, olvastam éppen tegnap. Ennek fele sem tréfa, gondoltam és élénkebben mozgattam a fejemet. Így telt el még néhány pillanat. Már éppen a legteljesebb aggodalomba estem, hitetlenkedve figyelve ezt a természetellenes jelenséget, amikor a mellettem álló lány leszállni készülődött. A haja hosszú volt és a kabátja alá volt begyömöszölve, csak néhány rakoncátlan tincs kandikált ki a szőrmés kapucni alól. A kezében egy könyvet láttam Mozgáskultúra címmel. Egyetemista lehetett.