Jeanne Meyer (Isabelle Huppert)

Korábban érkeztünk jóval, de így is terveztük. Van ott egy hely, ahol jó beszélgetni és kifejezetten szükségem volt arra, hogy csak leüljek, ne kelljen szólnom semmit, majd egymásra mosolygunk, ő mesél, ahogy szokott, nem sürget semmire, néha nevetgélünk kicsit, már nem is fontos, amin jól felhúztam magam, régen volt ilyen, most sem kellett volna, talán az időjárás teszi, ha ingerültebb vagyok, meg fáradtabb is. De bezárták a helyet. Jó, akkor vegyünk valamit a büfében. Valami olyat szeretnénk, ami árt, de nem nagyon látunk olyat, amire gondoltunk, a pult alatt sincs, mondja nevetve a büfés a kérdésünkre, de olyan, amitől például cukorbetegséget lehet kapni, ha kellően sokat iszol belőle, na, abból elég nagy a választék. Ahhoz nem volt kedvünk. Kicsit évődtünk még a pattogatott kukoricán, én csak öt szemet szerettem volna venni, kaptunk volna annyit, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy vegyük meg a legkisebb adagot, mindet. Aztán persze büntetésből nem is kaptam többet öt szemnél, szigorúan számolta, ahogy időnként egyesével a számba tette.

Azután kezdődött a lakógyűlés, persze ott volt az az önző idióta, ahogy mindig is lenni szokott, csak később jól megszívta, ennek örülnöm kellett volna, de persze nem tudtam, inkább megrendítő volt egy kicsit, vagy nagyon, mert hajlamos vagyok mindenkinek a helyébe képzelni magam. Voltam űrhajós is. A föld nevű bolygó valóban kék, nyugodt, elég unalmas helynek látszik, de gyönyörű és csak feküdtem egyedül, csendben, csukott szemmel, csak néha néztem fel egy-egy pillanatra, hogy újra lássam, amit már annyiszor megcsodáltam. Ha akkor azt mondod, hogy másnap kuszkuszt fogok vacsorázni Franciaországban, akkor kinevetlek és jól meg is érdemled. Az éjszakás ápolónővel csak összefutottam az utcán. Bizonyos tekintetben felfedeztem hasonlóságokat közte és közöttem, de volt benne valami titokzatosság, valami megfejthetetlenség, amit nem is igazán akartam megfejteni, unom már ezeket a történeteket, éppen elég volt látni a szomorúságot a szemében, meg a riadt madár mozdulatait.

Antoine, hol vagy, de tényleg, kérdeztem inkább, és Jeanne Meyer mellé térdeltem a wc-ben, miközben hányni kezdett. Tessék, még egy lúzer. Volt egy pillanat, amikor éreztem a gyomromban én is valami apró rezdülést, de persze nem kezdtem magam is hányni, ahogy egy időben történt mindig, sőt – bár együttérzően -, de némi távolságból tudtam figyelni ezt a vergődést. Te is jól megszívtad, hát ennyi. Meg öregszel is. Nagy ügy.  Akkor éppen egy szem bónusz pattogatott kukorica landolt a számban, mint egy elidegenítési kísérlet, talán. A szomszédban lakó fiú, Charly, a rendező fia és Jean-Louis Trintignan unokája, a leghelyesebb fiú, akit mostanában láttam.Ha fiatal lány lennék, beleszeretnék, biztosan. Az mindíg orrbavágó, ha egy gyerek érettebben viselkedik, mint, amit a szegényes fantáziánkkal egyáltalán feltételezünk róla.Charly-ból remek férfi lesz. Majd. Egyszer. És jó lenne elárulnom, mert én már tudom, mi az a hang, amit mindenki hall, de senki nem tudja, tulajdonképpen honnan jön, és mit jelent. A magányos emberek mindegyike - és csak ilyenek laknak abban a házban - saját legendát őriz a hamg eredetéről és jelentéséről. Ki-ki a saját nyomorult kis életének megfelelően ad értelmet az értelmetlenségnek.

Agrippina gyönyörű lett a végén, büszke leszel magadra még, Jeanne Meyer, gondoltam magamban vidáman. Egy profi elsőre sem ilyen, ez óriási túlzás volt, mondta. Ezt csak azárt csinálták így, hogy mindenki észrevegye, a különvséget, mondtam én. Jól van,mondd csak! Hihetetlen ez a pozitivizmusod már megint! Szóval azért volt jó szar, hogy jó legyen, ugye?