Csak szeretném elmagyarázni neked okosan, már ha sikerül. Biztosan sikerül, mert azt mondtad, hogy szokott sikerülni, miért lenne ez másképpen most. Persze biztosan nem érted, miért nem vasárnap beszéltem erről, amikor kirándultunk és az erdei úton egyébként is szóba hoztad, én meg csak hümmögtem.

Nem mondtam, nem akartam, hogy rossz legyen, amikor pedig jó. A finom napsütésben kettesben sétáltunk , megfogtál, hogy segíts könnyen felmásznom, vagy le, a csúszós úton és hagytam, sőt, jó volt, pedig egyedül is ment volna. Szóval hagytam, kicsit rád is dőltem a lejtő alján, ahogy lefékeztem a meredekről érkezve, te tartottál, talán kicsit nevettünk is ezen. Nem akartam, hogy arra gondolj, ami nekem járt a fejemben a napos rétre kiérve, hogy nem te vagy az első. Jó lett volna, talán a legjobb, ezt persze nem merem kimondani, óriási tévedés is lehetett volna évekkel korábban, még az is lehet, hogy most is az, csak még nem tudjuk.  Álltunk a réten, és az járt  a fejemben – ahogy az előbb is bevallottam –, hogy nem te vagy az első. Sőt a második sem. Ezen a helyen éppen a harmadik vagy. Láttam magam előtt, ahogy a kisfiam szaladgált sok évvel azelőtt ott a napon. Nagyon meleg nyári nap volt. Aztán láttam a másik két fiút is rohangálni. Az egyik egész úton duzzogott egy kicsit, a legkisebbikkel meg megalapítottunk egy egészen külön kis világot. A saját világunkat. Nagyokat nevetgéltünk, a férfi, aki nem te voltál, hanem a második ott, azon a helyen, szeretettel nézett bennünket, a réten elővette a szendvicseket. Boldog, nagy család. Megmutatta, honnan indulnak a sárkányrepülők. Már tudtam, az első alkalommal már láttam. Most te is megmutattad. De ma nem jöttek, talán még hidegnek találták az időt, vagy erősnek a szelet, ami fel-feltámadt néha, de láttam őket. Ahogy láttam a gyerekeinket az apákkal, meg magamat, az anyát. Egy egész szép kis matriarchátus, egy nő és öt férfi, na, jó, ebből három gyerek, de ha úgy számolom, te vagy a hatodik. Ez jó volt. Fájt. De nem akartam neked erről beszélni, mert nincs mit mondani. Meg mihez is kezdtél volna vele? Neked is megvan a magad rétje, majd elviszel oda is, talán, bár ide is te hoztál. Lehet, hogy mi ugyanazon a múltban lebegő réten járunk mindketten? Sőt, még az is lehet, hogy éppen egy időben lebegtünk itt valamikor, éppen ezen a réten. Sosem fog kiderülni. Aztán visszafelé azt mondtad, hogy nem érted. Egy értelmes nő, hogyan borulhatott ki ennyire azon az egyszerű tényen, hogy a pasija félrekefélt és lelépett, beállt egy fiatalabb nő mellé, egy végső kétségbeeséssel elkapott spermadonornak, vagy tulajdonképpen teljesen mindegy minek, az én szempontomból. Hogy mennyi ilyet hallottam már, te jóságos isten, mondtad és felemlítetted azt a már ismert, szép kis történetet a nőről, akinek nyolc évbe telt, mire rájött, vagy inkább, mire kiderült neki, hogy a férjének van egy másik családja is. Nem is messze, valahol Gödön, vagy hol a csudában. Csak hallgattam és hümmögtem. Az egészből nekem az volt a legfontosabb, ahogy mondtad: egy értelmes nő. Ez fontos volt nekem, mert még nem is olyan régen sokszor ebben is elbizonytalanodtam. Inkább az őrült nő ketrece, ez volt a testem.

Hol kezdjem, hogy elmagyarázzam? Sokat beszélgettünk már, ezért tudom, hogy nem ott kell kezdenem, hogy nem tudok azonosulni a mostanában hangoztatott gondolattal, hogy a megcsalás csak egy egyszerű technikai, fizikai dolog, amiből nem kell nagy ügyet csinálni. Aztán, ahogy ezt így leírtam, mindjárt világosabban látom, hogy rohadtul nem az a jó megfogalmazás, hogy nem tudok azonosulni ezzel, mert még most, ennyi idő után is érzem a fejemben lüktetni a vérem a gondolatra, hogy ez megtörtént. Akkor, vasárnap az erdőben, el akartam felejteni ezt az undorító történetet és féltem, azzal is bántalak, ha látom az ott nem repülő sárkányrepülőket csodáló, ott nem lévő sok gyerek- és annak a második férfiszemnek a ragyogását a napban, a múltban lebegő réten. Olvastam valahol, ha azt érzed, hogy átgázolnak rajtad, hogy azt műveli veled a másik, amiről tudja, hogy neked az fáj, akkor ott nincs szerelem, szeretet, de még csak nem is kedvel téged igazán. Most, hogy összeszedtem minden erőmet, hogy jól elmagyarázzam neked, miért nem volt egyszerű túljutni azon, ami történt, most jöttem rá, hogy nem tudom, talán sosem fogom tudni elmagyarázni senkinek, milyen gyilkos az a pillanat, amikor hirtelen elrabolják a múltadat, az elölelt szerelmes öleléseidet, a meghitt beszélgetéseidet, a létedet, és a tettes nem más, mint saját magad.  A másik feled. Hogyan mondjam el, milyen az, amikor ott állsz, úgy érzed, félbetépve, a tátongó sebeidben látod a szíved ostoba erőlködését, az agyad áramköreinek szikrázó lüktetését, és csak tántorogsz tehetetlenül és rohadt értetlenül, fájdalmasan? Hogyan mondjam el, milyen az, amikor az öledben érzed egy idegen nő nedveit, a karodban érzed az áruló férfitest melegségét, és a hűtlen csókját a szádban?

Korábban is azt gondoltam, mindketten tudjuk, nem ott kell kezdenünk, hogy nem tudunk azonosulni azzal az ostobaságal, hogy pár centis húsbarabért, ami máshol van, nem kell óriási balhét csinálni. Mert ez másról szól, de nem tudom elmagyarázni mindezt neked. Nekem kicsit több idő kellett, hogy apránként eltakarjam a sebeket. Talán jobb még, ha lehúzzuk a redőnyöket, mielőtt levetkőztetsz. Semmit nem fogsz észrevenni, ha szép lassan megérinted a bőrömet. Ha kirándulni megyünk és megfogsz, hogy sikerüljön könnyen felmásznom, vagy le, a csúszós úton, majd hagyom, pedig egyedül is menne. Csak azt nem tudom, ha ott leszel mellettem, honnan fogom tudni, hogy nem vagyok egyedül? Ez arról szól, hogy most már mindig ezt kérdezem. Magamtól.