Az élet fordulatosabb

Állt a mozi pénztára előtt a sorban és jól megverték. Nem, nem csak kapott egy fülest az egyik embertől, hanem többen bemostak neki. Ezt mesélték mellettem a villamoson. A verést azzal érdemelte ki, hogy szándékosan, vagy véletlenül, az nem volt teljesen világos, de elspoilerezte a filmet, aminek a jegyéért várakoztak. Ha már ez ilyen komoly következményekkel is járhat, akkor csak nagyon óvatosan emlegetem Paolo Sorrentino Ifjúság című filmjét (bár gyanítom, az eset nem ennél a filmnél történt). Nagyon sok minden eszembe jut a filmmel kapcsolatban, amióta láttam. És ezek a dolgok csak akkor mesélhetőek jól, ha összekapcsolom a film egy-egy jelenetével, mert azóta sem tudom kiverni a fejemből. Ne nézd meg, ha valami sodró lendületű mozira vágysz sok izgalommal, vagy azt gondolod, gurulsz majd a nevetéstől. Van viszont egy gyönyörű jelenet, amikor a szépségkirálynő meztelenül bemegy a vízbe, ahol két idős férfi szeme mered rá közben, de ezt a jelenetet láthatod minden előzetesben is. Olvastam néhány kritikát a filmről, ügyesen ismertették is, anélkül, hogy lelőtték volna a poént, ha ez a szó ide jól alkalmazható. Csak az egyik bosszantott fel némileg, mert azt állította - az egyébként jól megírt kritikában Fred Ballingerről (Michael Caine), az egyik főszereplőről -, hogy "érdekes látni azt a felállást, ami az életben sajnos gyakran előfordul: akinek tulajdonképpen nincs is oka rá, éppen az zuhan a fásultság és az unalom mélységeibe." Ez a kritikus semmit nem értett meg a filmből tulajdonképpen.

Na, ezzel persze nem azt mondom, hogy bezzeg én meg aztán már mindent megértettem, ha jól belegondolok, az igazi művészetben talán éppen az az igazi, hogy nem is az adott produktumot kell megérteni igazán, hanem attól inspirálódva saját magunkat, a környezetünket, valamit abból a nagybetűs, közhelyes életből.

Ez az alkotás az életem nem legmeghatározóbb filmjeként marad majd meg bennem, inkább azt mondom, hogy életem nagyon meghatározó elemei idéződtek fel bennem a múltból és a jövőből, meg sok-sok gondolat az örökké kutatható és tökéletesen soha meg nem fejthető értelméből.

A kicsit ihletettebb érzéseimet talán az is fokozta, hogy éppen csak túl voltunk az év végi ünnepléseken, az embereken még felfedeztem az ilyenkor szokásos öröm és szorongás apró, sokszor önmaguk előtt is eltitkolt, de tökéletesen le nem kefélhető morzsáit.

Ma még nem kellett korán kelnem, az csak holnaptól következik újra, ma még jó, nagyon, gondoltam akkor. Ott voltam a hegyekben, a gyógyvízben, átadtam magam én is a masszőr begyakorolt mozdulatainak, eszembe jutott, amikor egy ilyen kezelés után alig vártam, hogy visszaérjek a szobánkba egy másik szállodában, tudom, milyen érzés, amikor valaki, akit szeretsz, feltűnik a medence partján és látod lassan melléd ereszkedni a vízbe, vagy milyen feltűnni a medence partján és óvatosan mellé ereszkedni, ahogy közben a tekintetével simogat. És ott vagyok a réten, a hegyoldalban, hallgatom a zenét, bár nem én vezénylem, csak átadom magam annak, aki ehhez tökéletesen ért, ha nem is tudom pontosan, ki komponálta meg ilyen tökéletesre. És ott vagyok már egyedül is. Mert mindenki ott van, egyszer csak egyedül. Aztán megint nem. De a legvégén úgyis. Mindenkinek van egy monológja.

Még hitegetheted magad kicsit, meg képzelheted, hogy csak akkor vagy valaki, ha valaki van melletted, főleg, ha nő vagy, annak tényleg tartoznia kell valakihez, anélkül semmi sem, ezt éppen most mondták meg fontos emberek is. Szánalmasan. Pedig rájöhetnél, hogy mindig is egyedül vagy, minden más érzés csak illúzió. Vicces, mert ezt éppen a szülőágyon tudtam meg, csak azután el akartam felejteni. Meg csinálhatsz mindenfélét, azt gondolva, hogy remek, mondják is sokan, aztán meg kiderül, hogy nem gondolták komolyan, meg az is kiderül, hogy igazából semmi sem számít. Akár rendes ember is lehetnél. Persze, ezt is mondta már valaki, sokkal szebben. Szóval, azt hihetnéd, a cím alapján, hogy ez a film az ifjúságról mesél. Miközben az idős férfiakat nézed, hallgatod, az az érzésed támadhat, hogy inkább az öregségről szól. Valahogy fontosabb témává válik, hogy éjszaka hányszor kell felkelned, hogy kimenj a mosdóba, mert az is zavaró, meg az is, ha nem sikerül. És akkor nem beszél az ifjúságról? Valaki azt írta, hogy bizony nem. Én meg úgy láttam, hogy dehogynem.

Az öregedésről nekem két dolog jutott eszembe. Amikor fiatal lány voltam, olvastam valahol, hogy érdemes megvizsgálnod az arcodat úgy, hogy leteszel egy tükröt az asztalra és fölé hajolsz. Így láthatóvá válik, hogy az arcod, nyakad hol szorul leginkább kezelésre. Akkoriban én ezt megcsináltam és nem láttam semmit. Úgy értem, semmi változást nem láttam, fogalmam sem volt róla, miről beszéltek, megállapítottam, hogy ez megint valami hülyeség, aminek bedőltem. Sok-sok évvel később egy vidám vasárnap délutánon eszembe jutott ez az ostobaság és csak úgy, jókedvemben megint belenéztem így a tükörbe. Rájöttem, hogy korábban nem olvashattam figyelmesen az utasításokat, valami szövegértési probléma lehetett akkor, mert most elsőre megláttam, miről beszéltek. A másik dolog, amiről ez a régi kísérlet felidéződött bennem az az élmény volt, amikor egy másik délutánon leheveredtem a kanapéra, ahogy szoktam, hozzábújva, a mellkasára téve a fejem, és kicsit felnéztem rá, miközben mondtam még valamit és először láttam meg a nyakán azt az apró változást a bőrén. Apám jutott eszembe, elszorult a szívem, annyira meghatódtam azon, amit észrevettem. Nem szóltam, észrevétlenül törölgettem azt a néhány titkos könnycseppet és jó volt, hogy szorosabban ölelkeztünk utána. Érdekes, talán mégis lehet valami a megérzésekben, mert nem sokkal ezután volt, hogy legnagyobb megdöbbenésemre egy napon, egy meghitt beszélgetés közben, de mégis váratlanul azt mondta nekem, hogy semmiképpen nem akarja, hogy el kelljen temetnie engem. Nehéz erre mit mondani, talán azt mondtam zavartan, hogy én sem élném túl ezt, szívem. Aztán elvicceltük azzal, hogy, ha valamelyikünk előbb meghal, akkor ő elutazik Bécsbe. Akkoriban boldogan gondoltam arra, hogy mi két olyan emberként fogunk megöregedni, akik látták egymást fiatalon és minden változás, amit szép lassan, majd jó sokára, de rendre megláthatunk egymáson, titokban, vagy nem titkolva, az összetartozásunkat erősíti, mert csak mi ketten fogjuk látni, ami beleégett a retinánkba korábban, ahogy ezt mondani szokták.

Az életben azonban sokkal fordulatosabban zajlanak a dolgok, bármely film is csak gyenge erőlködésnek tűnhet, ha imitálni akarja ezt. A közös talán az, hogy a szereplők lecserélhetőek, nagy zökkenők ettől nem nagyon lesznek, amúgy a forgatókönyvet sem kell nagyon átírni, minden mehet tovább, még a díszlet sem feltétlenül cserélendő teljesen. A megszokott és meghitt enteriör megteremthető akár két borospohárral és egy üveg jóféle borral, a nézőknek sem tűnik fel sok minden, hiszen ők el vannak foglalva azzal, hogy még a vége előtt beburkolják a pattogatott kukoricát a kólával. A történetek meg annyira unalmasan ismétlődnek tulajdonképpen. csak elvétve találkozunk valami egészen egyedivel.

De nem biztos, hogy ez a film erről szól.

A film alatt az autó szerencsére nem hűlt le a fűtött garázsban, ez nagyon jólesett, mert kint elég hideg volt, ezen a januári estén. Én itt egyenesen szoktam menni, mondtam teljesen feleslegesen.