Gyöngyvirágtól lombhullásig

facica.jpg

A napokban gondolkodtam el azon, hogy minden elromlik egyszer. Talán ez lehet az élet rendje, gondolod, ha mentséget keresel magadnak, miért nem tudod tartósan jól berendezni az életedet, vagy egyszerűen tartósan, elköteleződni úgy, hogy fenntarts valamit, amit a gondjaidba vettél. Ha keresed a természeti párhuzamokat, akkor biztosan azt találod, hogy az apró kis rügyből gyönyörű virág, esetleg gyümölcs növekszik (hahaha), de elhervad, meg megrohad, ahogy elhalnak a kapcsolataid is, meg az érzéseid is, természetesen, hát nem is tehetsz róla. Ez az élet rendje, mondod magadnak megint, hogy megnyugodj. Kicsit kétségbeejtő ez persze, tudod, a jövő, de nem akarom túlmagyarázni. 

Néha már magam is észreveszem, a saját testemen, ahogy alattomosan változik, ahogy a hűtlen kedves változik egyre, csendesen, lopódzva, elidegenedve, persze elkurvulva, még valami látszatra gondol magában, elég hülyén. Most hogy leírtam ezt a szót, hát, nem is tudom, van-e ilyen egyáltalán: elkurvulva. A gépem pirossal aláhúzza, talán senki sem írta le még előttem, de ezt mégsem hiszem, a piros aláhúzás inkább azt jelentheti, hogy kurva ronda szó ez.Az igazság egy és oszthatatlan.

Szóval elnézem a testem, látom, már látom, mert tudom, nem fogok bedőlni holmi látszatnak, bizonyos dolgokban a testem a látszatra nem is ad annyira, mint korábban. Végtére is, nem áltathatom magam.Jól van ez így. Nagy baj ebből nem lehet, gondolom sokszor, mert a természet csak tudja már, hogy mi a dörgés, meg hogyan is kell a dolgoknak lennie. Most minek is vitatkoznék vele. Elkerülő taktikához folyamodom inkább, legyen ez konfliktuskerülés, annak is van létjogosultsága, mondják, néha célravezető is, meg könnyebb is. Nem, ezzel a rohadt természettel nem fogok vitatkozni, le van ez már zsírozva rendesen, vele szemben szívóágon vagyok már egy ideje, mondjuk, mióta megszülettem. Ez a rügy. meg virág, meg lombhullás, őszülés, hát ez elkerülhetetlennek tűnik egy ideje, én mondjuk elég korán rájöttem erre. Szép. De ez lenne a lényeg, tényleg? Még rúgkapálok ellene egy kicsit. Mesélnek valami lélekről is egyesek. L é l e k. Ízlelgetem magamban. Talán tényleg ez a lényeg? é l e k mondogatom újra. Alig hibáztam.

Mostanában nem autóval járok dolgozni a belvárosi parkolás miatt. Eleinte örültem, mert kalandként éltem meg a városi közlekedést. A lelkesedésem azért lassan alábbhagy. Ma azt fedeztem fel, hogy az autóm minden kis ablakára, a szélvédőre, még a motorház tetejére is szíveket rajzoltak a porba. Eddig is volt. Minden napra egy szívecske. Lehetett hó, ez ritkán volt, pára, ez gyakrabban, por, ez mindig van. A szívek rendre megjelentek, amióta csak ott lakom. Sok éve már. Éppen azon gondolkodom, mi minden történt azóta. Ha jól számolom, lassan tartósabb már ez a jel, mint a kapcsolatom lett az életem társával. Röhej. Igaz, nem szoktam az ablakból leskelődni, hogy éppen mi történik a kocsi körül. Sőt, az útra is csak akkor néztem le éveken át, amíg neki integettem minden alkalommal, amíg el nem tűnt a sarkon befordulva. Egyébként inkább csak távolabbra nézek, ha kinézek. Nézem az ablak előtt álló hársfa lombját. A virágzáshoz közeledve fürkészem a bimbókat és türelmetlenül várom, hogy megérezzem a bódító illatát.Vajon hány ilyen fürkésző szempár figyelte már ebből az ablakból szánalmas önazonosságának falai közé szorítva? Talán a lakást is ezek miatt a fák miatt vettem ott. A fákon számtalan féle madár lakik. Sajnos nem nagyon ismerem fel őket, de van apró termetű, színes mellényű, van nagyobbacska, hosszú, fekete farktollal, vannak igazi galambok, nem azok a ronda, kopott városiak, valami elegánsabb család költözött oda már régebben. Kettesben repkednek évek óta. Tényleg, mennyi ideig élnek a galambok? Talán ez már nem is ugyanaz a pár, talán, csak látva a szülők szép szeretetét, egy fiatal galamblány és galambfiú hozzájuk hasonlóan beköltözött a megüresedett faágra? Ja, a személyes példa.Vannak az ágakon kopácsolók, ciripelők, éneklők, búgók, berregők. Csak a varjakat nem szeretem. Lehet, hogy érzik ezt, mert szerencsére ritkán jönnek ide. Szóval, nem nagyon nézem az utcát, inkább a lombot fürkészem, meg télen a kopáran kacskaringózó ágakat a lakókkal, az eget, a rohanó, vagy andalgó felhőkkel, örülök a napsütésnek és köszönök a holdnak is, de újabban éjszakára teljesen lehúzom a redőnyöket. De még így is érthetetlen, hogy annyi éve már, hogy valaki minden áldott reggelre szívet lop az autómra és soha nem vettem észre, ki ez a titkos rajzoló. Azt már tudom, hogy nem egy gyerek. Ha az is volt, amikor elkezdte ezt a játékot, felnőtt már, ez a természet rendje.

Most, hogy megint szóba került a természet rendje, azt szeretném, hogy ez a hűséges kapcsolatunk, a rajza nekem, a mosolyom, amit az arcomra csalt minden áldott reggel, maradjon meg nekünk örökre. Nem akarom tudni ki az, nem akarom, hogy közel kerüljünk egymáshoz. Félek, megbántanánk egymást, vagy ennél több, fájdalom lenne a vége. Csak maradjon meg így, ha ilyen a természet.

Elábrándozom, milyen lehet. Talán magas, barna hajú ember, kedves mosollyal. Csendesen beszél, de határozottan. A véleményét mindig okosan megfogalmazza, nem elhamarkodottan, inkább megfontoltan. Talán megkérdezi, te hogy gondolod, kedves? Igen, igen, mondja, ahogy átölel. Amikor magához húz, ahogy állunk az autó mellett, belefúrom a fejemet a nyakába, próbálok a bőréhez érni, csak este fog borotválkozni. Nekem. Kicsit elhúzom a sálját, és mélyen beszippantom az illatát.

De most, valahogy mégis szöget ütött a fejembe ez az egész. Több, mint egy évtizede már, hogy szíveket rajzolgat nekem és képtelen volt ennyi idő alatt legalább egy szál virággal kedveskedni. Aztán eszembe jut, hogy volt, talán kétszer is, hogy virágot találtam az ablakmosó lapát alá berakva. Kétszer, mormolom magam elé, tíz év alatt kétszer. Vajon tudja-e, hogy akkor decemberben egyedül maradtam? Meg vagyok győződve róla, hogy tudnia kell. Talán itt lakik a közelben, másképp nem lehet. Zavarba jövök. Még az is lehet, hogy látta, mikor néhányszor, nem sokszor, smink nélkül leszaladtam a közeli boltba. Citromot vettem, meg friss kenyeret. És, amikor bringázni mentem? Néha csak felkaptam a farmeremet, a hajam össze-visszalobogott a szélben. Meg sem fésülködtem. Arra gondoltam, úgyis nagyon megizzadok, majd este, vagy reggel, mielőtt munkába megyek, majd akkor megcsinálom rendesen.

De mi a fenét csinált akkor, nyáron, amikor majdnem belehaltam? Miért nem törődött velem? Miért nem segített nekem? Hát csak ennyit számítok neki? Ha tényleg meghaltam volna, mi lett volna? Kicsit szomorúan vett volna egy üveggel több bort, talán megkönnyezett volna egy pillanatra, a könnyet zavartan eldörzsölte volna, más ne vegye észre? Hiába, na, a gyengék elesnek! Nem kellett volna akkora feneket keríteni ennek a dolognak, te bolond lány, gondolta volna magában. De hát, én itt voltam. Szerettem. Ezen azért eléggé bepöccentem. Itt voltál? De, hát hol a fenébe voltál te tulajdonképpen? Nem, te nem voltál itt, én voltam itt, átverve, megalázva, elhagyatva! Ha itt lettél volna, talán nem lettem volna annyira kétségbeesve! Talán el tudtad volna magyarázni, milyen ostobaság mások vétkei miatt magammal jól kibabrálni! Az élet szép, és megismételhetetlen! De nem mondtál semmit, a francba is! Te, nekem az a gyanúm, hogy te nem is vagy szabad! Valld be őszintén, mondd a szemembe, hogy ha rám is gondolsz, te mással kefélgetsz! Tessék, mondd meg! Hát ennyi bátorság sincs benned? Mit akarsz te tőlem? Mi a jó büdös francot akarsz tőlem? Nincs számottevő bizonyítékod, hogy viszontszeretlek! Na, nem, te velem nem fogsz szórakozni, elegem van belőled! Nekem nem kellenek a te francos, nyamvadt virágaid, meg a hülye szívecskéid, menj a fenébe! Majd úgy jársz, ahogy az ilyenek járni szoktak. A feleségedtől évek óta őrzött trikódat gondosan kimossa egy kurva, aztán behajítja majd a foszlányokat a kukába