Leporello

anyák napján

thank_you.jpg

Már megint későn érkeztem, kiválogatták a javát. Azért szerencsére találok még egy csokorra valót végül. Egész szép lett, az egyik nő csomagolja. Valami száraz kórót akar hozzákötözni, félig már rátekerte a csomót, abból a műanyag zsinórból. Tétovázom egy pillanatot, de megszólalok. Olyan nincs, ami még nem száradt el teljesen? Nincs, mondja határozottan és csomagolja tovább. A másik nő észbe kap, jaj, de hát ott van alul, ha ilyen rendetlenséget tartasz, persze, hogy nem találod. Tessék, itt van ni, mondja, miközben elő is vesz egy hatalmas köteget. Tényleg, van közötte szép is. Nem a legszebbeket teszi a csokorhoz, de mégis elégedett vagyok, már ahhoz képest.

Az utcán szinte minden ember kezében virágcsokrot látok. A villamoson a velem szemben ülő férfi szégyenlősen oldalra tartja, kicsit ügyetlenül, rám néz, mosolygunk. Nekünk van. Mindkettőnknek van, nem teljesen ugyanaz, de lényegében igen. Van mitől megszabadulni is, mondják. Neki is, nyilván.

Nekünk jó átadni. Nem csak úgy odatesszük, érted, átadjuk. Van különbség. Nekem mondod? – kérdezem magamtól.

Anya kint rendezgeti a virágládákat, amikor megérkezem.

–    Nézd, nem tudom, mi van ezzel, kezd tönkremenni. Emlékszel, ezt tőle (itt mond egy nevet) kaptam? – mutat egy cserép növényre.

Rohadtul nem emlékszem, kár is volt most ezt fölemlegetni. Mondjuk azt a neve helyett, hogy 007. Ez ugyan nem jelent semmit, de emlékeztet valamire, amihez semmi közöm.

–     Nem emlékszem, de ezek szerint jobban bírta, mint ő – mondom, miközben fintorgok egyet.

Ez a fintor már ismerős nekem. Nem látom, csak érzem. Majd megnézem a tükörben, ha gyakran csinálom, ott lehet a nyoma a nevető ránc mellett közvetlenül. Ja, ezt csak úgy hallottam, a nevető ráncot, nem látom, hogy őszinte legyek, talán egész jó lehet az arckrém, amit a kozmetikustól rendszeresen veszek.

Fura volt, mert reggel eszembe jutott 007 anyja. Nyelvtanilag megközelítve ez valakinek a valakije, mondhatnád, hogy valaki nélkül a valakije nem juthat eszembe, ez lehetetlen, de mégis, nekem is meglepő így, most utólag. Emlékszem az arcára, vagyis egyáltalán nem, de akkor mire emlékszem? Láttam újra, amikor rátaláltunk az előszobában, ahogy meztelenül feküdt a hideg kövön, eszméletlenül. Csak én tudtam befurakodni az ajtón nyitható résen, hogy kiderüljön él-e még. Élt. Nem sokáig. Érte mentem a halottasházhoz, mert hiába vártuk a sírnál. Udvariatlanul sokat késett a saját temetéséről.

De mi közöm nekem mindehhez, kérdezem magamtól józanul. Az égvilágon semmi, válaszolom magamnak tárgyilagosan. Ebben nincs közöttem vita.

Tudom, vagy sem, a dolgok maguktól alakulnak, majdnem. De, ha majdnem, akkor nem mindig. Ezek így alakultak.Valami miatt már nem lehet erről rendesen beszélni. Valakivel már nem lehet erről rendesen beszélni.Valakivel már nem lehet beszélni. Valaki már mással beszél.

Valaki már akkor is mással beszélt, amikor még úgy csinált, mintha csak velem beszélne.

Inkább arra akarok gondolni, hogy átadtam anyának virágot. Pedig már tavaly pengeélen táncolt a dolog.

Mindannyian pengeélen táncolunk