Az új asszony csöndesen falatozott középen. Nem tűnt sem szomorúnak, sem elgondolkodónak, talán azt mondhatnánk, tárgyilagos arccal, különösebb érdeklődés nélkül, de mégis figyelmesen tépkedte a falatokat a kenyérből, a kenőmájast a késével eligazgatta minden falaton. Nem nagyon figyelt a környezetére sem, de kedvesen fogadta a nő köszönését. Az asztalnál ülő nő révedezve nézegette a kiürült bögréjét.

A nagyhangú, az ablak előtt felhúzott lábakkal ült. Marika, mondta az asztalnál ülőnek, egy kicsit simítsd hátra a hajadat, mert hátul nagyon elfeküdted. Hallod, Marika, veselkedett neki újra a nagyhangú. Simítsd hátra a hajadat, mert nem jól néz így ki, hátul teljesen lapos, a fejed tetején meg jól felmagasodik. Marika felfigyelt végre. Ez volt a legjobb csere életemben, válaszolta és végig simított a köntösén. Volt nekem egy másik. Az kék volt, az a szín volt a barátnőm kedvenc színe. Hogy az milyen jól állt neki! Egyszer, amikor nálam volt, felpróbálta és csak úgy ragyogott, amikor felvette. Akkor állapodtunk meg benne, hogy elcseréljük. Nekem ez, a mályva, ez jobban illett az arcomhoz. Olyan vidám, élénk szín. És nagyon kellemes az anyaga, puha, meleg. Jó ebben itt ücsörögni. Az új helyeslően bólogatott. Igen, ez nagyon jól áll neked. A hangoskodó csak legyintett egyet, nekem ugyan mindegy, morogta magában. Marika lelkesen magyarázott tovább. Amikor mi fiatalok voltunk, az irodában gyakran cserélgettük a dolgainkat. Főleg a táskákat. Így sikerült mindig új darabokkal büszkélkednünk. Akkoriban így ment ez. Más világ volt az. Az új lassan befejezte a falatozást. Néhány fürt szőlőt tett egy tányérra és óvatosan lemászott az ágyról. Járókeret nélkül csoszogott el a mosdóig. Egyik kezével a mosdóban kapaszkodva, lassan mosni kezdte a gyümölcsöt. Vegyetek nyugodtan, a kertemből van, nagyon finom, kínálgatta körbe. Kicsit imbolyogva lépkedett, fél kézzel kapaszkodott hol a falban, hol az éppen elért ágy végében. Lassan haladt, szívélyesen kínálgatott, de senki nem kért a gyümölcsből. És tényleg, így adogattátok körbe a dolgokat? - kérdezte Marikát. Más világ volt az, mondta Marika magabiztosan újra. Volt nekem az a kis babarózsaszínű blúzom is. Nahát, ha azt felvettem, a folyosón a nők, persze, nem csak a férfiak, csak úgy tekergették a fejüket utánam. A fal mellett fekvő asszony eddig csendesen figyelt. Aranyom, mondta a nőnek, aranyom, megkérhetem, hogy ebbe az üvegbe töltsön már nekem egy kis friss vizet? A nő örült, hogy ilyen segítőkész lehet, tulajdonképpen jól áll neki ez a szerep, gondolta. Köszönöm, válaszolta a fal melletti asszony, nagyon szeretem a friss hideg vizet. Nézze aranyom, nézze, hogy nem áll el a vérzés a lábamból. A nő csak egy pillantást vetett rá. Különös, futott át rajta, miért nem lesz rosszul. Eszébe jutott, hogy korábban mennyire nem bírta még a vérvételt sem. Kis híján elájult mindig, néha tényleg. Kórházba is bajosan ment látogatóba, mert már csak a szagoktól is öklendezni kezdett. A terhesség alatt kezdett elmúlni ez az érzékenység. Akkor és szülés közben annyi mindenen át kellett esni, hogy nem maradt helye a kényeskedésnek. Kitart ez az edzettség, már jó régóta. Most egy pillanatra mégis megtántorodott. Egy ideje tart ez a napi rohangálás a kórházba, az ezer szükséges megbeszélés, egyeztetés intézkedés, meg a mosoly, hogy minden rendben lesz, őszintén, persze nem annyira, mint amennyi energiát elvisz az erőfeszítés. Talán a fáradtság teszi. Pedig, hogy szaladt fel a lépcsőn az előbb. A liftet lehetetlenség kivárni és valami megmagyarázhatatlan okból, mielőtt elindulna felfelé, minden alkalommal az alagsorba megy előbb. Hetek óta tart ez a megfigyelése, valami összeesküvést is sejt ebben, azóta inkább felszalad gyalog. Mert fel tud. Ez jó, állapítja meg minden alkalommal. Ismeri már ezt az örömet régről. Most, itt, ebben a szobában, próbálja leplezni azt, amit ez a tudat jelent neki. Illetlenség, durvaság lenne kimutatni. Igyekszik csöndben lépegetni, a cipője sarka, valahogy annyira hangosan kopog egyébként. Az anyja gyakran megszidta korábban, mert a szobába is mindig behallatszott a lépcsőházból. Az egész ház hallja, hogy érkezel! Nem tudsz csöndesebben járni? – kérdezte sokszor. Nem, nem tudott. A lépései kemények, mint az élet, gondolta és elmosolyodott ezen az ostobaságon. A munkahelyén is gyakran mondják, tudtam, hogy itt vagy, hallottam, ahogy kint kopog a cipőd. Az új asszony nehézkesen ügyetlenkedett vissza az ágyához, mivel csak fél kézzel tudott kapaszkodni, a másik kezében még mindig a szőlővel teli tányért szorongatta. A nő gyorsan kivette a kezéből. Tessék nyugodtan menni, majd én leteszem a tányért, ide az éjjeliszekrényre. Az új hálásan mosolygott vissza. A nővér akkor érkezett. Szépjóestét kívánok kislányok! Ki mit rendel ma este? A nővér kiosztotta a gyógyszereket és nekilátott a vérhígítok injekciózásának. A nő elvette az anyjának járó gyógyszeradagot. Nyolc tabletta, kapszula, ismerős, vidám színösszeállításban. Az egyik kezében a gyógyszereket tartva térült, fordult, hogy felkapja az új asszony ágyának végéről leesett törölközőt. A gyomrában megint érezte egy pillanatra azt az ismerős szorítást. Kicsit csodálkozott és mintha még nézte is volna az elguruló, színes tablettákat, ahogyan minden irányba elindultak a földön. Néhány percig nem mozdult. El is csúszhatott volna abban a lepotyogott szőlőszemben. Amikor kilépett az esti szürkületbe, arra gondolt, hogy a léptei kemények, mint az élet. A haját hátrasimította, nehogy felálljon a feje tetején. Már előre érezte, milyen felszabadító lesz lerúgni a cipőket az előszobában. Megint mosolygott, mert tényleg jó, kopogás nélkül belépni.