A tökéletes pillanatnak ütközött neki

Én megélem, te megírod.

Kérte, elmentünk. Na jó,

de csak egyet mehetsz.A fiú izgatottan beült. Végtelenül sugárzó, boldog mosollyal várta, hogy elindulhasson. A boldogsága átjárt minket is. Jó volt meghitten összesimulva, egymás kezét fogva nézni. Mert mi már örökre összetartozunk. A fiú olyan, mintha én szültem volna. A férfi sokszor mondogatta is ezt. Annyi mindenben hasonlítotok. Nekem két anyukám van, mondta az iskolában a fiú.

Végre elindulhatott. Óvatosan indult, pedig fejben már mindent lejátszott előre. Mindennel így volt ez. Okosabb mindegyikőnknél, mondta a férfi sokszor. És ez igaz volt.

Ennek a tökéletes pillanatnak ütközött neki a másik fiú először. A két dodzsem megakadt.Aztán nehezen kiszabadultak, de újabb és újabb ütközés következett.A fiú próbálta elkerülni, de lehetetlen volt. Ők ketten más, más játékot játszottak.De ugyanazon a pályán voltak és az a másik ezt akarta játszani. Vele.

A boldog mosoly eltűnt. Az együttműködően elkerülő taktika elbukott. Belátta, hogy a másiknak most ez a játék, miközben gonoszan nevetett rá. A fiút a sírás kerülgette. Erősen tartotta magát, mert azt hallotta, a férfiak soha nem sírnak. Pedig mi mondtuk, hogy de.

Letelt a három perc.

Nincs újabb menet.