Reggel ugrálni akarok, vadul ugrálni, még az éjszakából maradt a mocskos időkből, aztán a napsütés miatt, később annak ellenére minden kavarogni kezd bennem.

Úgy, egy hónapja olvastam a hírt, hogy egy tizenhét éves fiú eltűnt a tengerben Máltán. Azóta vissza-visszatér az a máltai emlék, amikor sok évvel ezelőtt, ahányszor lementünk a tengerpartra, minden alkalommal az orrunk előtt halásztak ki egy hullát a vízből. Nem mentünk gyakran fürödni, talán két-három naponta, ha maradt erre időnk. Az emberek nem állták körbe a kihalászott halottat, legfeljebb tisztes távolból időnként arrafelé tekintgettek és nem is kellett nagyon sokáig várni, hogy elszállítsák a fóliával letakart testet. Magamban kicsit nehezteltem a vendéglátóinkra, mert nem figyelmeztettek az ott leselkedő veszélyre, ahogy ezt a családot sem, amennyire ezt tudni lehet, csak annyit mondtak, hogy ők már ilyenkor nem fürdenek a tengerben. Nekik hideg már ilyenkor a víz. Még nem próbálták soha a Balatont egy eső utáni júliusi napon, persze, ezt csak én gondolom hozzá. Igen, de az szeptemberben volt, ez a mostani eset a fiúval nyár közepén történt. Néha eszembe jutott az elmúlt években is, hogy még az első hulla kihalászása előtt kaptam mégis figyelmeztetést. A parton álltam, az apró hullámok időnként elérték a talpamat, belefúrtam a lábamat a homokba és néztem a gyönyörű sziklákat a közelben. Néhány másodperc alatt ott, ahol az előbb még a bokámig sem ért a víz, hatalmas hullámok csapkodtak. A víz engem is magával ragadott. Váratlanul ért, de nem csak a váratlanság miatt ijedtem meg rettenetesen, hanem azért is, mert minden addigi – nem különösebben hatalmas – tapasztalatom ellenére a víz nem kifelé sodort a partra, hanem magába akart szippantani.  Az emberek boldogan vetették bele magukat a hullámokba. Az első ijedség után, amikor végre megnyugodtam, én is benne akartam lenni ebben a játékban, de nem sokáig volt hozzá kedvem, mert kifárasztott az erőlködés, hogy ne sodródjak be a mélybe túlságosan, és visszatért az a félelmem is, ami akkor fogott el, amikor úgy éreztem, képtelen vagyok legyőzni a víz erejét és a visszajutni a partra. Ez egy rendhagyó utazás volt.

Nem nyerhetek, nem veszthetek, ha nem leszek, hát nem leszek, ez még mindig a tegnapi éjszaka, meg a ma reggeli békés kávézgatás, meg egy poszt, meg a lenyelhetetlen utolsó korty, figyelj, már tudom, kinek a fiával történt a júliusi baleset.

Gyalogolunk bele sokszor saját hétköznapi nyomorunkba, rossz döntéseink, akarásaink lehúzó mocsarába, ilyen jól felépített élethazugságokba, aztán mikor elsüllyedünk bennük, akkor döbbenten nézünk vissza: Uramisten! Hogy nem éreztem, mi készül itt? Hogy nem vettem észre, hogy a vesztembe futok? Uramisten, mennyi jel volt, mennyi pont, ahol megállhattam volna, csak, hogy legalább gondolkodjak kicsit! Hogy nem láttam előre? – az anya kérdései. Képtelen vagyok bármit írni, egy vigasztaló kommentet akár. Vigasztaló komment, érted, őrület!

Az is eszembe jut, hogy ez meg egy rendhagyó nap, már ahhoz képest, mondjuk Máltához képest, vagy a Balatonhoz képest, ami kifejezetten Füred, rendszerint finom a víz, vagy legalábbis, amikor megszokod, bringa, Tihany a szőlőföldeken keresztül, visszafelé száguldás a hatalmas lejtőn, sikongatás, nevetés, Tagore, borfesztivál, Borcsa, vagy Figula, tüzijáték, jelentsen ez bármit. Hogy nem éreztem, hogy mi készül itt? Uramisten, mennyi jel volt…Mocskos idők.