Ha azt mondod hűség, azt mondom árulás, ha azt mondod, szeretsz, én ilyet talán sosem mondok már, de ne csukd be a szemedet, mert a tekintetedben megfürdök itt a novemberi fényben, a hajamat szép lassan leengedem, hogy eltakarja azokat az éveket, az ingem gombjain elidőzöm, ne siettess, a kora téli napsütésben a tenyeremben összegyűjtöm a sugarakat, ahogy az arcomat beletemetve szappanozom, ne lépj mögém, ahogy felnézek, csak nézz a szemembe, már tudom persze, hogy szembe is lehet hazudni, nem csak hátba támadni, neked talán ez nehezebb, abban reménykedem, azt is tudom már, nem mindenkinek, vagy lehet mindkettőt egyszerre, de ismét reménykedem, ha nézel így a fényben, ilyen mégsem történhet, ezt is gondoltam már, kijózanodni sem fogok, sosem, sosem, sosem, elég ebből, mert ki tudja, hiszen azt sem gondoltam volna, ha a tenyeremben tartott fényben csak dörzsölöm lassan magam, azt is képzelem, a ráncaimat is eltüntetem, és a sok érintéstől, ahogy magamat kényeztetem, majd meglátod, milyen vagyok mezítelen, gyere, merülj el az árnyékodban velem, mert lemosni neked is van mit, ezt a korom mondatja velem, látod, mennyi körülöttünk a szemét és, ahogy így fürdünk most közösen, a tekinteted a lábujjamnál kezdi és a fekete lé, ami lecsorog rólunk, a talpunk alatt csak körbe-körbe kavarog, mielőtt a felgyorsult pörgéstől egyszer csak elillan, és nézz feljebb, ne csak a földre, csak nemrég sikerült feltápászkodnom onnan, ezért igazad van, nem múlhat el a pofára esés nyomtalanul, de nézd akkor meg, milyen még a sérülés, tetszik ez neked, látod még egyáltalán, ahogy a fénnyel szappanozom magam tovább, végig a lábamon, a combomon, az ágyékomon, megremeg a kezem, ahogy a tekinteteddel ölelkezem, és haladj csak még feljebb, tovább a köldökömön, a karomat felemelem, kicsit jobban felemelkedik a mellem, és amikor a szemedből tükröződő fény a nyakamban van már, én is veled kacagok, és a lány, akit megtaláltál, majd azt kiáltja, talán boldogan, ne csak bámulj már te bolond!