Csak plágium, ha sírok, nagyon fáj!

Pedig hónapok óta már

lehajtott fejjel megyek előre,

potyogó könnyeim hullanak a kőre.

Nem vagy nekem, elvesztettelek,

pedig – tudod jól – az isten is egymásnak teremtett

bennünket  és minden éjjel azzal álmodok,

ha holnap is elég hangosan sírok,

itt leszel újra és belátod

nem akarod nélkülem látni a világot.

Tedd ki, írd ki a falra ezt az ostoba szöveget,

nem érdekel, mit gondol bárki,

csak azt akarom elmondani neked,

nem bírom már ki,

hogy szótlanul tűrjem tovább, hogy arra méltatlan

kapcsolat miatt végleg megöld a szerelmünket,

mert te is pontosan tudod, mit kértél és adtam,

én is tudom, hogy mit kaptam,

és az istenért kérlek, emlékezz az egymásba

fonódó tekintetünkre,,

a néma szavakra, az ölelésekre ,

hiszen, még látom magam előtt, hogy mennyire szerettél

és szerettelek téged,

és látod te is pontosan,

vagy tényleg csak hazudtál, amikor azt kérted,

hogy figyeljek rád jobban?

Hűtlen voltál, már tudom.

Talán az összegyűrt lepedőt vele is jó neked

eligazgatni az ágyon,

mielőtt elindulsz az utcára kedves,

hogy boldog mosollyal menj át a hídon,

de, ha így is van, nézz le a Dunára,

nézd a vizet, nézd a hömpölygő kínom,

hideg verejtékem cseppjei futnak utána.

Nem akarhatod a halálom, mert az életem az életed már,

hiába menekülnél, mert csak magad elől futnál.

Építhetsz falat hamis létezésből, 

hogy eltakarja az idegen kutya-szagot,

ha akarod.

Építhetsz gátakat közénk, ha akarnál,

de tudom, nem akarod, hiszen én, te magad vagyok,

mi ketten vagyunk az isten,

és ostoba vagy, ha ezt nem látod,

hiába is próbáltad, mit sem

ér a gonosznak ez a terve,

vagy jó, ha ezt akarod, tényleg,

lépj hátrébb és nézd végig,

hogyan ömlik át a víz a gáton,

mert nélküled én itt

semmit nem akarok már a világon.