A napokban láttam, mert elém tolakodott a hirdetés László Erika Transziregény című könyvének megjelenéséről. Már a könyv borítója is taszított, úgy gondoltam, a téma sem érint meg különösebben, így nem is foglalkoztam vele, pontosabban azt gondoltam, ez az a könyv, amit sem megvenni, sem elolvasni nem fogok. Azután persze csak zajlanak a dolgok körülöttünk - ezért érdemes kisebb, nagyobb ígéreteket tenni - és úgy adódott, hogy meghívást kaptam a könyv csütörtöki sajtóbemutatójára.

Mivel az Alexandra Kiadó Pódiuma közeli, kellemes helyszínnek bizonyult, és a könyvesboltba egyébként is be akartam nézni, végül is részt vettem ezen a bemutatón. Amíg a beszélgetésre vártunk, beleolvastam persze a könyvbe, de ettől sem támadt fel az érdeklődésem.A valós személyekről szóló, néhány fikciós elemmel kiegészített történet nem is az írás alapjául szolgáló konkrét személy miatt kezdett el foglalkoztatni, vagy azért a különlegességért, amit a regény címe is sugall,inkább azok a kérdések váltak nekem fontossá, amelyekről a hátsó borító és a beszélgetés szólt, hogy hogyan nyomoríthatja meg egy ember életét a család, a társadalom elvárásainak való megfelelési kényszer. A beszélgetés egyik résztvevője volt Novák Angéla is, aki fiúként látta meg a napvilágot. Addig kényelmesen üldögélhettem abban a megnyugtató helyzetben, hogy nincs közöm ehhez az egészhez, amíg Angéla el nem kezdett beszélni. Mert akkor már igen is feszengeni kezdtem, amikor arról kellett gondolkodni, vajon mi az, amiben a családnak igenis támogatónak kellene lennie, mennyiben kell megfelelni a család elvárásainak, egyáltalán meg kell-e felelni elvárásoknak, hogy vannak-e, kellenek-e normák, amiket szépen követve kényelmesen, komfortosan élni lehet. Mindenkinek erre kell-e törekednie, és ha vannak - és elég sokan vannak -, akik más normák szerint kívánják berendezni ez életüket, akkor egyszerűen normákká tehetőek ezek a másságok, és akkor az lesz, hogy mindenkinek ezekhez kell igazodnia, ha nem akar kilépni a komfortzónájából.Ha a többség kialakítja ezeket a normákat, akkor hol húzódik meg az a sokak szerint keresett, vagy feszegetett határ, ami elválasztja egyéni szabadságot a többségi akarattól.

Szóval eléggé közhelyessé is válhatna ez az eszmefuttatás, nem is éppen ez az alkalom a legjobb előállni egy újabb elkoptatott elgondolással, de valahogy mindig eljutok a szóhoz: szabadság. És itt még nincs is szó sem megértésről, sem elfogadásról, sem más, magas rendűnek mondott viszonyulásról. Nincs arról szó, hogy mindenkinek milyen nehéz megküzdenie az értékes emberi kapcsolatok eléréséért, vagy megtartásáért, hogy még a 'nem mások' is milyen nehezen boldogulnak sokszor a társas kapcsolataikban, egyáltalán abban, hogy elkerüljék a perifériára szorulást. Csak arról van először szó, hogy élni és élni hagyni, ezt hogyan érdemes.