Érteni akarta, hogyan működik belülről a mesebeli béka, ami hol volt, hol nem. Amikor felfedezte, csak félig élt, a másik fele nem. Régóta nem. A működő fele lüktetett, mozgott, rángatózott, ahogy az út mellett felnyitotta a testet.  A szíve szép volt, olyan arányos, szabályos, és a színe is tetszetős, így félig megdermedve. Aztán nézte tovább. Lassan, szinte milliméterről milliméterre haladt a szikével. Ha idevágott egy aprót, dőlt a vér, ha odavágott, tisztán látta, hogyan kapcsolódnak össze a részek. Így haladt aprólékosan, mert arra gondolt, ha minden egyes porcikáját végig vizsgálja, megérti az egészet. A béka talpának levendula illata volt. Ezen csodálkozott. Levendulát utoljára, nem is tudja mikor látott.                                                                                                                  

A lábán apró, piros foltok. Tisztogatta, simogatta, így talán jobban láthatóvá válik, vagy abba marad a vonaglás, de nem reagált jól. A combja erős volt, izmos, persze, a sok ugrálás, mozgás, volt hová szaladni, bőven. A mellső lábai, mint a karok, óvó, védő ölelésre amúgy alkalmasak. Persze nem erre volt teremtve, csak az ugrást segítette, egyre magasabbra, gondolta, míg élt. Félig mozdulatlanul, olyan haszontalannak tetszett, főleg, így kiterítve. Haladt benne egyre beljebb, erek, inak, idegek kötegeit egyenként követte. Innen indul, oda érkezik, vagy fordítva. Nem, fordítva biztosan nem lehet, homályosan emlékezett valami tananyagra, hogy a a kétéltűek átalakulással fejlődő állatok, meg az agy irányításáról, ez biztosan így van a békánál is, hát akkor csak onnan indulhatnak, máshonnan nem lenne értelme. És van a békának gerince? Egyelőre nem találta. Az talán egy másik Rend. Vagy inkább Törzs? A vizsgálódás során nem állt meg ott, hogy a kinyitott testet szemlélje, minden egyes darabot, köteget, fonalat egyenként a kezébe vette, forgatta, vizsgálgatta. Így a darabokat önmagukban, új megvilágításba helyezte. A megvilágítás, az autó régi, de még kitűnően működő reflektora volt. Ebben a fényben elborzadt a látványtól. Már a szív működőképes fele is hiábavalóan erőlködő, vérző csomónak hatott most, a másik fele meg talán sosem működött, de ha működött is, láthatóan inkább csak valami vergődő, hideg, izomköteg. Nézte a többi nemes szervet. Amikor a kezébe vette, minden egyes darabról nyilvánvalóvá vált, hogy élettelen.  De a fél szív, hogyan doboghat mégis? Aztán egy óvatlan mozdulattól a bél teljes tartalma kiömlött és elárasztott mindent. Undorító volt a látvány és undorítóak a szagok. A csuklójáról leoldott kicsi, pöttyös kendővel itatgatta fel, hogy újra tisztának és tisztán lássa mégis. Reménytelen  erőfeszítés volt. Időnként fel-fel tűnt olyan részlet, ami még értékelhető, akár még szépnek is mondható apró kis részecske lehetett volna, de a következő pillanatban újra elöntötte az undorító sár. Hirtelen rémület fogta el. Arra, hogy majd valaha még össze is fogja rakni, attól a pillanattól nem gondolt, amikor a szikét a kezébe vette. De erre a látványra azért nem számított. Jó lenne gyorsan az egészet összecsomagolni újra. Bár tudta, élni sohasem fog többet, de legalább így ne kelljen látnia. Pánikszerűen visszadobált mindent. A megfelelő helyekre persze már nem is emlékezett pontosan, de a sietségben egyébként sem lett volna idő mindent jól elrendezni. És mit is jelentene, ha jól rendezné el? Szabadult volna már az egésztől. Hirtelen, ostoba ötlet, egy arra haladó nagy, magyar kamion tetejére dobta. A felverődő porban kicsit köhögnie kellett. Csak percekkel később látta meg az arányos, szabályos, még tetszetős szívet, félig megdermedve az úton. Nagyot sóhajtott és visszaült a kocsiba.