Interjú

Meglepő volt a kitárulkozás egy korábban decens, inkább introvertált nőként ismert embertől. Mitől, miért, hogyan történt ez a változás? Erről kérdeztem Adaridát.

Gondoltad volna valaha, hogy ilyen kitárulkozóan írsz majd magadról, a személyes életedről?

Nem foglalkoztam korábban ezzel  a gondolattal. Éltem az életemet, ahogy sokan, elfoglaltak azok az örömök, problémák, amelyek adódtak, mint mindenkinek. Nem tartottam szükségesnek, hogy megosszam a magánéletemet a nyilvánossággal. Volt egy szerető társam, aki mindenben a partnerem volt. Ez elég volt. A Facebookot is csak azért kezdtem használni, mert a fiam külföldre ment hosszú időre és ez volt az egyik kézenfekvő módja a rendszeres kapcsolattartásnak. Azután bejelöltek néhányan, visszajelöltem és ezzel elindult a hírfolyam. 

Mi változott meg? 

Ha olvastad az írásaimat, nagyjából összeállhatott a történet. Röviden, az történt, hogy vége lett egy hosszú, évekig tartó kapcsolatomnak és a történéseket nem tudtam másképp feldolgozni. Persze, mondhatod, hogy egy szakítás - főleg manapság - gyakori módja a problémamegoldásnak és igazad is van. Maga a szakítás nem inspirált volna írásra.

Akkor mi indította el az írásokat?

Van három körülmény, ami egymásra épülve szétfeszítette az elviselhetőség határát és végülis kiváltotta ezeket a mondatokat.

Az egyik az, hogy egy látszólag harmonikusan folydogáló, kipróbált, az elkötelezettséget mélyen magában hordozó kapcsolatról egyszerre kiderült, hogy ez így nem a valóság. Az egyik nap még meztelenül összesimulsz valakivel, megosztod vele a legintimebb dolgaidat, megbeszéled vele minden gondolatodat, biztosítjátok egymást a szerelmetekről, szeretetetekről és villámcsapásként kiderül, hogy vége.Nincs többé.

A másik az időzítés. Azon a napon egész délelőtt nagyon sokat dolgoztam, hogy mindent előkészítsek a karácsonyi ünnepekre. Szerettem volna, ha az ünnep nagyon szép, egymásra figyelő napokkal telne. Éreztem, hogy erre nagyon nagy szükségünk van, mert az utóbbi időben felhalmozódtak rossz érzések, amiket nem tudtunk megbeszélni. Becsomagoltam az ajándékokat. Vettem egy gyönyörű terítőt, amit meglepetésnek szántam az ünnepi asztalra. Szóval, fizikailag és lelkileg is készültem az ünnepre. 

És aznap történt a szakítás? Hogyan?

Igen. gyanútlanul (már, ami engem illet) indultunk egy rövid sétára. A fejem tele volt azzal, hogy kiegyensúlyozzam magamban az ünnepi készülődést és azt a komoly válság helyzetet, amiben egyébként az életem egy másik területén voltam. Kézenfogva sétáltunk, a legkisebb gyerekkel kapcsolatos újabb problémákat osztotta meg velem. Erről beszélgettünk. Aztán megálltunk a park lépcsőjének tetején és a kezemet fogva annyit mondott, ha túljutok hamarosan azon a bizonyos másik problémán, akkor elengedi a kezem. Talányos is lehetett volna ez a megfogalmazás, de azonnal megértettem, hogyan érti.  Persze a megütközés gondolkodni sem engedett, de azonnal azt mondtam, hogy sajnálatból nem kell velem maradnia, ha csak azért van most velem, akkor erre nincs szükség, váljunk szét azonnal. Átölelt még hosszan, érzelmesen. Azt mondta, hogy borzasztó, hogy két ember ennyire szereti egymást, mint mi, mégis ez történik.És elváltunk.Egyedül mentem haza.

Beszéltetek még ezután?

Igen, akkor adott hosszabb magyarázatot. Azt mondta, hogy nagyon szeret, de - mivel nem költöztem vele össze - neki így kevés ez. Talán fél év múlva újra egymásra találhatunk, de most ezt így már nem akarja velem.Rákérdeztem, hogy van-e valaki más az életében, mert akkor nem erőlködöm azon,  hogyan hozzuk helyre a szerelmünket. Határozottan azt mondta, nincs, engem szeret.

Mi volt a harmadik körülmény, ami az íráshoz vezetett ?

Az első kettőt sem volt könnyű feldolgozni. Komoly válságba kerültem, amivel próbáltam egyedül megküzdeni. Nem ment. Szakember segítségét kértem, de amúgy csendesen gyilkoltam saját magamat. Addig még nem léptem ki abból az ismert, introvertált zónából.Ez volt a magányos gyötrődés időszaka. És akkor jött az a kegyelemdöfés, amitől meghalhattam volna. De nem haltam meg, viszont ezzel már elölről kellett kezdenem az életben maradási küzdelmet. Akkor derült ki, hogy tulajdonképpen semmi nem igaz abból, amit nekem mondott,és  hogy a szakításunk előtt már hónapok óta viszonya volt valakivel, aki ráadásul az interneten közzé is tette mindezt, elég részletesen leírva a csábításának trükkjeit az egymásra találás intimitásait, az egész undorító történetet. Innentől kezdve már nem csak azt kellett feldolgoznom, hogy nincs, hanem azt is, hogy ki tudja mióta (bár az internetnek hála, végülis tudható, mióta), nem is volt. A múltamat vették el. Az Előzékenység című írásomban szó szerint idéztem az egyik ízléses kis híradást. És az is kiderült, hogy akit az életem szerelmének tudtam, hittem, annak tulajdonképpen van néhány sablonos csajozási fogása, és most azt látom, hogy ismét ugyanazon a sémán megy végig. Nevetséges, ahogy ennek bedől az új alany, de hát én is bedőltem, elég hosszú ideig. Erről írtam a  Hol marad helye a szerelemnekvagy a Bemutatom a férjemet című bejegyzéseimben.

Most gyűlölöd azt a nőt, vagy a volt pasidat?

Furcsa, de nincs bennem gyűlölet. Kiégettség az van. Fájdalom, sok.A nőhöz nincs közöm. A gátlástalanság, ami jellemzi, ahogy minden lelkiismeret furdalás nélkül nyomult, miközben találhatott volna független társat is, elfogadhatatlan. Kiváló recept, a Hogyan fogjunk pasit.Ha erre gondolok, csak Marquez jut megint eszembe, "nincs olyan megalázás, amit egy céda meg ne érdemelne".De ő nekem egy idegen, aki középkorú válságában van, sikertelen élettel, ami a párkapcsolatot illeti, gyermektelenséggel, amit nem önként vállalt és az idő szorításában. Mindezek fényében most látom, úgy gondolja, győzött és megfogta az isten lábát. Semmit nem ért, bár olvassa az írásaimat.Pedig ha az alapvető értékek, mint a felelősségvállalás, elköteleződés képessége, az őszinteség, tapintat és más értékek hiányoznak, azok az új kapcsolatban sem lesznek meg. Ezért kicsit szánalomra méltó is a boldogságának tüntető megjelenítése. Hogy közhelyes legyek megint, az okos ember tanul a más kárából. De ez legyen az ő gondja.

És mit mondanál a volt pasidnak, ha találkoznál vele?

Jó lenne, ha erre lenne kész válaszom, de felesleges erre készülni, mert nem lesz ilyen alkalom. Tudod, amikor elkezdtem az írást, azonnal láthatta, mennyire szenvedek és, hogy kiderült számomra (egyébként kifejezettem a ő szánalmas tapintatlansága miatt),gyakorlatilag minden sunyiság. Megkereshetett volna, ezzel talán elejét is vette volna sok más írás megszületésének. Azt gondolom, hogy több, mint tíz év után, kijárt volna nekem, mindkettőnknek, a közös életünknek utólag, az a gerincesség, hogy szemtől szembe átbeszéljük, ami történt. Persze ehhez komoly tartás kell, felvállalni azt a helyzetet, amiben benne van egy óriási veszekedés, hisztéria, sírás lehetősége. Kell ehhez bátorság is. De miért tette volna meg? Így kényelmesebb. Már túl van az egészen, és éppen az teszi szinte elviselhetetlenné a helyzetet nekem, hogy ez nem csak őt minősíti, hanem mindazt, amit az életünkből több, mint tíz év jelentett, legalábbis számára. Persze, amikor egyfajta vádló hangot ütöttem meg, (Az nem enged el) a Facebookon (!) jelentkeztek mindketten. Ezekre a reakciókra csak a Késő van már írásommal tudtam reagálni.

Kik segítenek neked feldolgozni ezt a helyzetet.

Úgy éltünk a saját kis mikrovilágunkban, hogy minden lehettünk egymásnak (legalábbis eddig így tudtam). Bár, ha visszagondolok, voltak már olyan nehézségek, amelyben az ő segítsége ért volna a legtöbbet, mégis a barátok voltak azok, akik hozták a megoldásokat.Ezt a körülményt is csak utólag értékelem a helyén. Viszont az nagyon nagy meglepetés, hogy mennyien támogatnak most. Nagyon sokat segítenek a barátaim és még az is kiderült, többen vannak, mint akikre számítottam egyáltalán.

Hogyan fogadják az emberek az írásaidat?

Nagyon vegyes a fogadtatás. Többen mondták, hogy ők a világért meg nem osztanák ezeket a belső, személyes érzéseiket, mert szégyellnék. Erre csak azt tudtam mondani, hogy én nem szégyellem. Mit kellene? Azt hogy kudarcba fulladt egy kapcsolatom? Ezt mindenki tudja már, írás nélkül is, aki ismer. Azt kellene szégyellenem, hogy ez ennyire fáj? Miért? Ha valaki elveszít valakit, aki fontos, és az fáj, van azon bármi szégyelleni való? Ez is egyfajta gyász. A gyászolóval szemben lehet együttérzést érezni, lehet kárörvendeni, lehet sajnálni. De ez nem a gyászoló ügye. A gyászoló gyászol, mindenki más pedig gondoljon, amit akar.

Sokan biztatnak. Ez nagyon jól esik. van aki, ezt terápiának fogja fel és ebből a szempontból én is úgy érzem, hatékony módszer. Azt is látom, hogy aki meglátogatja az oldalt egy írás miatt, ott marad és többet is elolvas.

Vannak szép számmal rendszeres olvasóim. Amikor pedig egyszerre több ezren látogatják meg az oldalamat, az igazán jó érzés,bármi is a motivációjuk, vagy a véleményük. Az már az ő életük.Ezt az egészet helyezzék oda, ahová szeretnék.

Nem tartod giccsesnek ezeket az írásokat?

De, feltétlenül azok.Ha nem is mind. Éppen tegnap este beszélgettem erről valakivel, akinek a véleménye fontossá vált nekem. Ő is ezt fogalmazta meg. De, tudod, én nem vagyok író. Serdülő koromban foglalkoztatott az írás gondolata utoljára. Viszont minden sor, amit leírtam, szinte magától született. Anyaként tudom, hogy ha a gyerek meg akar születni, akkor meg fog, ez nem visszatartható. Hát így vagyok én is az írásaimmal. Látom, hogy nem is egyformák, bár a génjeim mindegyikben benne van. Vannak kisebbek, nagyobbak, okosabbak, butábbak, erősebbek, gyengébbek. De az enyémek és szeretem őket. Amikor születtek, az nekem nagyon nagy öröm és megkönnyebbülés volt.És, ami fontos még nagyon, hogy őszinték és élnek.Sok visszajelzést kapok erről. Sokan átmennek hasonló helyzeteken, tőlük tudom, hogy segítség is, ha erről olvasnak.És nem egy távoli szerző összerakott műve ez számukra, hanem egy hús-vér emberé, a közelükből, akár ők maguk is írhatnák.Szóval, az esti beszélgetést is azzal zártuk erről, hogy így jó, ahogy van. És csak így érdemes folytatni.

Mit tervezel az írással a jövőben, folytatod, hogyan folytatod?

Nincsenek terveim. Ahogy mondtam, az írások maguktól születnek. Van olyan nap, amikor biztosan tudom, hogy egy mondat sem fog megszületni és magam is meglepődöm később, hogy összeállt a fejemben, mint addig mindig és alig várom, hogy gép elé kerüljek, hogy leírhassam.

És a téma? Hogy látod, mindig a volt pasidról fognak szólni? Megérdemli, hogy ennyit foglalkozz vele?

Látod, sokan így teszik fel a kérdést, pedig nem erről van szó. Röviden mégis erre válaszolva, nem, nem érdemli meg, hát éppen ez a fájdalmas.Viszont már régen nem is róla szól, hanem rólam. És hogy mi lesz velem? Ki tudja. Azt sem tudom, hogy kell-e fájdalom nekem az íráshoz, vagy az öröm is elég motiváló lesz. Szóval nem tervezek. De szeretnék örömre berendezkedni és ha ez is írásra késztet, azok az írások is meg fognak születni. Remélem, azokat is szívesen olvassák majd, akik az eddigieket is szívesen olvasták. Egyébként éppen azt figyeltem meg, hogy a pozitív kicsengésű írásoknak sokkal több olvasójuk volt. Ez nekem az emberek egészséges önvédelmi reflexéről árulkodik és ez biztató.

Másokkal együtt kíváncsian várom az új írásaidat és köszönöm az interjút!

Én pedig köszönöm, hogy ezeket megkérdeztétek. A korábbi kérdéseitek is inspirálóak voltak az íráshoz. Köszönöm azt is, hogy a válaszokra is kíváncsiak voltatok.