Elengedni annyit jelent

- mondják -, mint megérteni.

Megérteni mindazt, ami volt és látni, hogy már túl vagyunk rajta.

Nem, én nem vagyok még túl, de dolgozom ezen erősen.

Múlt éjszaka elgyötörve, átizzadva felébredtem és az a novemberi hétköznap délután jutott eszembe, amikor hirtelen, a kocsiban ülve derült ki, azonnal fogorvoshoz kell mennem. Felhívtalak, hogy utána felugrom hozzád, hiszen szinte a szomszéd házban leszek. Vagy gyere elém kedves, jó lesz együtt csak így váratlanul.

Furán válaszoltál, de nem gondoltam semmi rosszra. Olyan nagyon szerettelek és lélekben is úgy fogtam a kezed, ahogy a valóságban is összesimultunk. Emlékszel, a kezeink szerelmeskedtek először. És azóta is érzem, ahogy hosszú évek alatt összecsiszolódtak és kitörölhetetlen lenyomatot hagytak egymásban. 

Gyorsan túlestem az orvoson, végülis nem volt szükség szinte semmi beavatkozásra. Hiányoztál  és - miközben a szomszéd üzletben vásároltam gyorsan vacsorára valót - arra gondoltam, örülni fogsz, ha megleplek néhány finomsággal. Az üzletből kilépve futottunk össze. Mennyire örültem neked!  Furán, hajszoltan érkeztél. Nem értettem, hiszen néhány háznyiról jöttél. Talán érzékenyebb vagyok a kelleténél, gondoltam. És te is olyan érzékeny vagy újra., mint a szerelmünk kezdetén, amikor még nem tanultuk meg egymást.

Nem volt igazi a találkozás, zavart voltál. Az utcán váltunk el. Szorosan átöleltél.  Az ölelésed olyan megnyugtató volt. Kedvesem, évek óta mennyi nehézségen megyünk át ketten és milyen jó, hogy vagy nekem!  Az arcodba, nyakadba fúródott ismerős ölelés és csók közben éreztem meg a sáladból azt a visszataszító ismeretlen szagot. Olyan idegen volt! És szokatlan. Ismertem már jól, és bárhol felismertem volna a tested minden illatát, amit úgy szerettem.

Nem szóltam, nem kérdeztem. Olyan érzékeny vagy mostanában. A világért sem akartalak megbántani.

Most éjszaka értettem meg, hogy amit akkor megéreztem, az a másik, ázott kutyszaga volt.