Valahogy nagyon megérintenek a személyes történetek. Könnyen át tudom érezni mások örömét, bánatát. Néha elgondolkodom, hogy jó tulajdonság-e ez. Persze kcsit nevetséges ezen elgondolkodni, mert az nem úgy van, hogy mostantól márpedig változtatni fogok. Szépen gyűlnek, csak gyűlnek a történetek, szívesen hallgatom és beszélgetek róluk, de ettől a történettől csak annyi szakadt ki belőlem, hogy atyaúristen..... Csak így, talán felkiáltójel nélkül.Csak néztem magam elé elakadt lélegzettel, pedig két mondat volt tulajdonképpen.

Csak annyi, hogy huszonhétéves voltam, mesélte, amikor kiderült, hogy megcsalt a férjem.Hét éve mondhatom azt, hogy újra a régi önmagam vagyok, most lettem hatvanöt éves.És mi a jó büdös franc volt veled harmincnyolc éven át, förmednék rá szívem szerint rögtön azután, hogy levegőt kapok, de persze nem teszem. Meg nevetni sem tudok az ötvennyolcévesen megtalált huszonhétéves önmagára gondolva. Hogy az mennyire lehetséges már, mondd meg nekem, üvöltenék, meg kiröhögném, meg neki mennék, meg átölelném és csak sírnék, ha lenne hajlamom az ilyen teatralitásokhoz. De nincs, soha nem is volt. Csak ülök szótlanul, még pillanatokig. Ja, bocs, figyelek, mondom később. Persze, hogy figyelek, mi az istenért is lennék veled, ha nem azért, hogy meghallgassalak. Pedig lassan az az érzésem, nincsenek már új történetek. Vagy, a fene tudja. Talán történetek vannak, apró eltérésekkel, más-más szereplőkkel. Talán, nem piros gyertyák vannak az asztalon. A tiszta törölközőket, amiket a nő gondosan összehajtogatva hagy mindig az ágyukon, hogy a férfi tegye fel a fürdőszoba polcára, talán sokan a hálószobában álló nagy szekrényben tartják. Itt vannak virágok, gyönyörűek. Másutt sötét szobákban száraz kórók zizegnek. Fény kellene, talán több, mindenkinek. De észrevetted, hogy most csak a kurva tárgyakra figyeltél? Ez lenne a legfontosabb neked? Hogy a fenében hihetted, hogy az rendben van, ha megsimogatod, átöleled, miközben megtörténnek a már milliószor látott, ismerősen szeretett mozdulatok, hogy akkor már minden rendben van? Hogy ez lenne a szeretet? És ez mindenütt így van, azt hiszed?

Nem, azok a rohadt történetek bizony nagyon is különbözőképpen festenek. Mert az is megtörténik sokszor, hogy nincsenek gyöngéd mozdulatok. Hogy csak követelőzés van, meg fegyelmezés, durvaság, kiabálás, lila foltok. Hol voltál, te kurva? - kérdezik sokszor. Csak a gyerekért mentem el, tudod, mondod valóban ártatlanul. A francokat a gyerekért, nekem, te nem fogsz össze-vissza hazudozni, azt remélem, gyorsan megérted. Hát még arra sem vagy képes, hogy valami rendes magyarázattal állj elő, szedd össze magad, vagy takarodj a francba!

Aztán erre nincs szükség, szerencsére ezt, azért érzed előre, mert a francba ő takarodik el, késő éjszaka megy majd haza. Na, jó, neki ne legyen kutyaszaga, legyen inkább macska, azt most jobban szereted. És, amikor már teljesen világos, hogy semmire sem vagy jó, még arra sem vagy képes, és az önbecsülésedet már régen beakasztották a törölközők mellé a nagy szekrénybe, ahol tovább szárad - ha még esetleg valami pislákoló élet maradt volna benne - és hosszú pereskedés után végre ott maradsz a romjaidban, hát könnyen lehet, hogy csak akkor jössz rá mindenre. Ez egy ilyen történet.

Mert mindenkinek egy élete van, és joga van a boldogsághoz, hát nem érted? És kurvára mindegy, mi van veled! Megcsaltak, hát megcsaltak. nehogy azt gondold már, hogy ez egy egyedi történet! Mit képzelsz tulajdonképpen? Ki a francot érdekelsz? Mi vagyok én, az apád? Nőjél már fel végre, te szerencsétlen! Nézz már magadra! Nincs szemed?

És persze, magadra nézel. A törölközőket szépen, most is összehajtogatod, berakod a szekrénybe, a polcra, ahová mindig is kellett. A zizegő kórók nehéz szagát a magánnyal együtt engeded repkedni egyet harmincnyolc éven keresztül, a reggeli fényben, a nyitott ablakon át, aztán csendesen, kicsit behízelgő hangon dúdolva ugyanazt a dalt, visszacsalogatod, hogy otthonosan berendezkedve telepedjen az önbecsülésed és a törölközők mellé, hogy ne legyen mindig szem előtt.