Valahogy lassan jutott el hozzám ez a színdarab. Időközben rájöttem, hogy egy ideje sok minden lassan jutott el hozzám tavaly decemberig, talán az egyik legfontosabb kedvező hozadéka a változásnak, hogy színesebb lett az élet most. Addig is voltak színek persze, csak az az illúzió, ami fogva tartott, valahogy elhomályosította a világot és a szűrőjén keresztül sok minden áthatolhatatlanul vergődött az érzékszerveim peremén. Maga a szöveg pont olyan hatással volt rám, mint az író novellásköteteinek nagy része, amit olvasva értetlenül nézek néha, és azt gondolom, ezzel nem sikerült megszólítania, de aztán a következő írásnál egyik ámulatból esem a másikba, szíven üt, vagy megnevettet, persze csak keserűen, de nagyon, és hálás vagyok a sorsnak, hogy olvashatom. Csákányi Eszter előadása most folyamatosan magával ragad. Amikor a szöveg valahogy nem jut el hozzám, akkor látom a rendkívüli előadást, a tehetséges színésznőt, amikor a szöveg is engedi, akkor pedig ott ülök a kicsi asztal mellett a presszóban és hallgatom - néha elborzadva, néha megindultan, kínosan nevetgélve - az asszonyt, akit magamhoz ölelnék szívem szerint, meg örülök annak is, hogy tulajdonképpen nincs is közöm hozzá és szépen majd hazamegyek nyugodtan. Nyugodtan?                                                                

Téged mi fogott meg benne? - kérdezték a rendezőt egy teljesen más előadás rendezése kapcsán.

Az, hogy van egy hülye közösség, akik azt gondolják magukról, hogy valami összetartja őket, de semmi más nem tartja őket össze, mint az önzőség, az aljasság meg a gyávaság.

Ez zsibong bennem már egy ideje. Ahogy a hét asszony körül is látom a zsibongó környezetet a villamoson, a szegényes kis szobában,a kocsmában,a bárban, vagy a repülőtéren. Tudtam, hogy minden homályos marad, hogy titkos maradok magamnak, de csak a meghajlásig a végén. Mert addigra mindenki megtalálhat egy kis darabot magából. A tükörben nem csak magamat láthatom egy pillanatra, hanem visszatükröződik a környezet is, a reflektorok fényében kegyetlenül világosan.