Gyorsan becsuktuk az ablakokat. Menjünk haza most, mondtam. Kikapcsoltam a számítógépet és a következő percben már az utcán voltam. Meglepő kép fogadott. A szinte teljes sötétség. Nem, ez nem is kép, gondoltam, hanem egy gyorsítva lejátszott film. Mindenki rohant, sehová sem nézve. Én is futni kezdtem.Néha megbotlottam. Az orkán felkavarta az útépítés összes homokját, a város összegyűlt porát, szemetét. Úgy éreztem, ez most mind rám tapadva rohan velem. Most nem féltem az elázástól, de a futást nem bírtam abbahagyni. 

Ahogy pár éve robogtunk a bringán a gyerekekkel a vihar elől. Persze nem menekülhettünk. Kicsit aggódva miattuk, de nagyokat nevetgélve kerestünk menedéket a bevásárlóközpontban. Mindenkinek vettünk tiszta, száraz ruhát. Gyorsan végeztünk, ahogy együtt mindig is szoktunk. Megállapítottuk, mindenkinek jól állnak az új ruhák.A hajam olyan, mintha drága pénzen csináltattam volna hullámosra, mondta ilyenkor.Talán a legjobb lesz, ha beülünk egy jó kis filmre, amíg elül a vihar.

Elértem a metrót, úgy, hogy csak kicsit áztam el. De mókás volt, hogy mennyire köhögtem, mert a köhögéssel egymásnak felelgettünk utazás közben. A tüdőnk telement porral és nem tudtunk szabadulni a kínzásától.Kicsit nevetségesen, hősnek éreztem magam, aki dacol az elemekkel.Egyedül.Mindenki magát mentette.

A metró kijáratánál az emberek megálltak. Vártak. Én nem várok, mire is várnék. Már így is elég vizes vagyok. Persze, ha belegondolok, reggel mostam hajat. Ez a körülmény, azért kicsit elgondolkodtatott. De nem bírtam ott állni az emberek között. Már nem szaladtam. Ha meg kell történnie, akkor történjen. Rendesen. A szakadó esőt finom meleg simogatásként fogadtam.A villamos vezetője megvárt, pedig cseppet sem siettem. Már megint az odafigyelés másokra! Komótosan léptem fel.Néztem, ahogy a budai lejtőkön térdig érő patakokban zúdult le az eső. Az autók magasra csapták a vizet, ahogy elhaladtak. Leszállni készülődtem. Felhajtottam a fehér farmerem szárát. Milyen lesz belelépni ebbe a tengerbe? Másképp nem tudok majd átjutni a járdáig. A viharban, a zuhogó esőben lassan sétáltam a házig. Előtte a sarkon még megálltam kicsit. Zúgj csak szél, ess eső, itt vagyok! Hát ezen nagyot nevettem.

Azonnal a fürdőszobába mentem. Mindenemből csavarni lehetett a vizet. Milyen lett a reggel megmosott hajam? Ott álltam egyedül, meztelenül, a tükör előtt. A tükör feletti lámpa megvilágított, de körülöttem a sötétség. Elgondolkodva néztem a tükörbe. A ráncok, a szemem körül, mintha mélyebbek lennének ma.

Akkor megszólalt a telefon. A tükörből két szomorú szem cinkosan visszamosolygott rám.