Nem nagyon akartam én erről írni, mert megteszik ezt sokan, bár lehet, hogy nem elegen, de annyian mindenképpen, hogy én, akit igazán érdekel ez a dolog, még én is csak átlapozzam a következő írást, ami erről szól. Mert igen, kicsit unalmassá kezd válni.

Mert igen, rohadtul unalmas, hogy mondasz valamit, még meg is erőlteted magad, hogy jól érvelj, logikusan felépítsd a mondanivalódat, tájékozódsz, utánajársz, kiegészíted, megalapozod, mert tanultál valami ilyesmit is, hogy hogyan lehet felépíteni valamit adatokkal, tényekkel, érveléssel, és amikor mindezt újra és újra leteszed az asztalra és jöhetne az, hogy akkor most ütköztessük az értelmes álláspontokat és keressük közösen a lehetséges, megoldásokat, mert van itten egy kisebb probléma, hát akkor csak szépen a pofádba tolnak valami eget rengető nagy demagógiát, valami odaböfögött lózungot, hogy ne mondjam kinyilatkoztatást, és akkor megint ott találod magad, hogy, na, ezeknek mondhatod, magyarázhatod, hogyan kell késsel, villával rendesen enni, ha a kis kanálkájukkal még a pofájukat sem találják meg anélkül, hogy jól össze ne maszatolják közben a képüket.

Valahogy így vagyok ezzel a témával, hogy a nőnek a konyhában a helye, hogy a szülés lánynak dicsőség, asszonynak kötelesség. És, ha azzal kell vitatkozni, hogy a gyerek megszületése, vajon tényleg nem az egyik legcsodálatosabb dolog-e a világon, hát akkor bizony eláll a szavam, mert eszembe jut az a pillanat, amikor ezt magam is átéltem. Nem, az a pillanat semmivel sem hasonlítható össze. A kicsi szőke buksiját, a gyönyörű arcocskáját most is magam előtt látom, meg magamat is, ahogy elpityeredem a megkönnyebbüléstől, az örömtől és a meghatódottságtól. Csoda történt, abban egészen biztos voltam.

Most nem is okosakat akarok én mondani, azt úgy sem sikerülne, gondolod gyorsan, szóval inkább csak olyan élménymorzsákat gyűjtöttem össze, legyen ez annyira szubjektív, mint amennyire azok a bizonyos kinyilatkoztatások, csak én tényleg átgondoltam egy-két dolgot.

Abban a pillanatban, amikor megszületett a kisfiam, elfelejtettem a háromperces vajúdás három napja tartó kínjait. Nekem eszembe sem jutott volna reklamálni, hogy három napig hanyatt fekve nem jó lenni, mert éreztem ugyan, hogy jobb is lehetne kicsit másképp, de azt akartam, hogy az orvosnak, aki az utolsó reggelen közölte, hogy szombat lévén ő most szépen elutazik a családjával a Balatonra, mert megígérte a gyerekeknek, és majd a Havas doktor, aki bent lesz, majd átvesz engem, és minden rendben is lesz, hát, neki kényelmes legyen, hogy mindent meg tudjon tenni az én drága gyermekem életéért, mert magamra akkor nem is gondoltam, én néha inkább már meg is haltam volna, de a gyereknek, annak semmi baja nem eshet. Dolgozott már az anyai ösztön rendesen.  Az sem volt már fontos, hogy végül Havas doktor sem jött be aznap, és egyszer csak egy teljesen ismeretlen férfi érkezett megvizsgálni, akinél kerestem ugyan Havas doktort, de csak annyit tudott, hogy ő ugyan nem látta még, és arról sem tud, hogy bejön-e ma egyáltalán. Ma ő az ügyeletes és kész. Az sem jutott akkor már eszembe, hogy a három nap alatt a szülőszobában jöttek mentek az orvosok, szülésznők, egyéb, ki tudja milyen célból arra járó fehér és kék ruhás személyek. Volt valami szerelni való is a csapokkal, hát azt is meg kell ám csinálni valakinek, nem annyira zavartak a munkások, végül is nem csak egyedül feküdtem ott kiterítve, szóval, megnyugtatott, hogy nem csak belém látnak, mert mások is vannak, meg a csap is ott volt tulajdonképpen. Rendszerint hárman is voltak a mellettem lévő szülőágyakon, csak ott volt egy kis forgás, nem mindenki akarta annyira megadni a módját ennek, és lezavarta az egészet néhány óra alatt. Az sem érdekelt már, hogy amikor végül tényleg elkezdődött a szülés, senki sem tudott odajönni, mert a szomszéd asszony babája, kicsit hamarabb elindult, és azért ketté csak nem tudtak szakadni, várjak már egy kicsit, na. Persze, azt gondoltam, hogy én vagyok csak béna, hogy nem tudtam várni, azóta tudom, hogy, ha jön, akkor jön, nincs mit tenni.

Na, ezt jó hosszan meséltem, az anyák kedvenc témája ez, minden apró részlet érdekes lehet. Elmondani. Állítólag. Csak azért tartottam fontosnak erről mesélni, hogy valahogy megértessem, hogy a kórházban, meg egyáltalán az egészségügyben ennek kapcsán tapasztaltak mennyire másodlagossá váltak akkor, és mennyire nem játszanak kulcsszerepet az újabb szülés bevállalásakor. Pedig játszhatnának. A következő tíz-húsz évet át is ugrom, nem olyan érdekes, csak a szépre emlékezem.  Szerencsés is voltam, mert három évet otthon lehettem a kicsivel. Megbolondulni sem akartam a bezártságtól, élveztem minden pillanatát, csak hetente egyszer éreztem azt, hogy én a fáradtságtól már összeesem a napi huszonnégy órás szolgálattól. Pedig volt segítségem később is. Betegség esetén a nagymama, aki rohant és átvette a gyereket, ha már nem volt lázas, így el tudtam menni dolgozni, mert a felelős beosztás tényleg megkívánta, ahogy ezt a népszerű sztár is megmondta. Látom a fiatal kolléganőimet, hogy mennyire maguk vannak – hozzám képest – sokan, és elképzelni sem tudom, hogyan tudják megoldani ezt az egészet. A férjek nem nagyon érnek rá, ők aztán tényleg felelős beosztásban vannak, pihenniük, azt azért nagyon kell, ha azt akarja a család, hogy a férfi bírja és legyen mit a tápszerbe aprítani. vagy a tejbe. Meg a szülői értekezletre is – ugyanezen okból – inkább az anyáknak kell menni, erre nekik van inkább idejük, ha meg nincs, akkor valamit nagyon rosszul csinálnak. Az egyik munkatársam retteg ugyan, hogy a részmunkaidős, hatórás munkakörét egyszer csak megelégelik, ferde szemmel néznek rá ugyanis, nem nagyon van még ilyen itt, és nem is lehet így normálisan dolgozni, mint tudjuk. Nem is értem, miért vonakodik még egy gyerek szülésétől. Az anyukája meg éppen az ellenkezőjéért nyomasztja. Hogyhogy csak négykor hozza el a gyereket az iskolából? Szegény kislány, rossz anya. Az nem érv, hogy kettő és négy között elintézi az összes sárgacsekkes (de béna, mire jó az internet?), tértivevényes postás, bevásárlásos, még egy füzet is kell holnapra, amit csak tegnap mondtak, egyéb befizetéses, elintézős,  ezt holnapra akkor is meg kell csinálni a munkahelyre feladatokat, hogy már kisimultan tudjon együtt lenni a gyerekkel, csak mosolyogni, beszélgetni, jóra nevelni és megérteni, megvigasztalni és megszidni. Majd négytől. otthon gyorsan el lehet még készíteni a vacsorát, és szintén mosolyogva, érdeklődve, szépen odafordulva várni apát, aki fáradtan megérkezik. A házimunka java része marad hétvégére, majd a téli szünetben is, meg nyáron is lehet két pingpongozás, biciklizés, ezt nézd meg anya, és jaj, segíts, miért nem megyünk oda és induljunk már, és érkezzünk meg, és fáradt vagyok, éhes vagyok, pisilni is kell, fél óra múlva is, hideg a víz, meg meleg, csúzdázzunk, meg vizibiciklizzünk, együnk fagyit közben, azért egy kicsit lehet pihenni is. És mindez a legszebb. Tényleg. Utólag.

Igen, van olyan emlékem, hogy a munkahelyemen a vezetői értekezleten elhangzott, hogy a többit majd este focizás közben megbeszéljük. Jó, volt, amikor teniszezésről volt szó, nem fociról, azt sem tudtam jól, meg az utána következő kurvázást sem nekem találták ki, lehet, hogy igaz sem volt, hogy így mennek a dolgok, csak úgy közszájon forgott, hát nem kell mindent készpénznek venni. Akár igaz ez a mendemonda, akár nem, másnapra többnyire megvolt a többségi álláspont. Azt azért kiharcoltam magamnak, hogy érkezéskor ne hagyjanak ki a körbe kézfogásokból, bár nem javasolják ezt egészségügyi szempontból, sok kultúrában nem is tartozik az üdvözlési formákhoz, de képes voltam a lényeget meglátni és elérni, ami jár. A fizetésekről szóló alkudozások során azt is észrevettem, hogy nekem, valahogy jobban át kell beszélnem például a tulajdonossal, hogy miért is kell annak emelkednie, ha más, férfi felsővezetőé emelkedik, de persze igyekeztem ebben helyt állni. Sokszor nevettem magamban, hogy én legalább el tudom sorolni, mit is csinálok. Na, jó, nem volt vicces.

Igen, valamit én is elronthattam, hogy a házasságomra azt mondhatom, nem sikerült. De tiszta a lelkiismeretem, mert sok mindent megtettem, hogy jól alakuljanak a dolgok, de végül mindkettőnk számára az volt a legjobb, hogy elváltunk. Erről nem mondanék szívesen többet, mert olyan ember volt a férjem, aki nem érdemelné meg, hogy a háta mögött kibeszéljem. Szeretett minket, a gyereket is, engem is, mi is szerettük, de - talán elhiszitek, ha már ti is próbáltátok - a jól működő házassághoz azért több kell. Ez a több, nem volt meg. Bátran merem mondani, hogy, ha nem váltunk volna el, pokol lett volna mindannyiunk élete. A válást pedig igen, az is lehetővé tette, hogy volt önálló egzisztenciám, volt mire építeni az önálló életet a gyerekkel együtt. Persze, uraim, sokkal kényelmesebb az élet, ha a nő kiszolgáltatottan aláfekszik a leglehetetlenebb helyzeteknek is, csak mert belátja, képtelen az önállósodásra és ezzel a helyzettel remekül vissza lehet élni és sok férfi vissza is él. A nők meg sokszor benne maradnak a bántalmazó kapcsolatokban is akár, jó lenne úgy tudnotok, hogy csak azért mert imádják azt az alakot, de más okról, olyan, mocskos anyagiakról is hallottam már.

És igen, ismerek olyan helyzetet, ahol a férfi végül elhagyta a nőt, aki gyerekeket szült neki, nem is egyet, és ha ő is kizárólag a férfira támaszkodhatott volna, akkor nagyon megszívja.

És igen, van olyan, hogy az öregedő férfi egyszer csak úgy gondolja, hogy neki igenis jár, ami másnak is jár, egy ropogósabb  nőcske – ennek, mintha divatja is lenne -, be lehet ígérni a gyereket is, főleg, ha a nő is úgy gondolja, hogy enélkül egy nagy nulla, és alig várja, hogy valaki megcsinálja. Meg is lehet csinálni, aztán a férfi vagy felneveli, vagy nem, mert már csak a korkülönbség is következtetni enged egy kis fáziskésésre, meg a korábbi elköteleződése is felvet kérdéseket. Az meg nem is lehet ennek az írásnak a tárgya, hogy mi van, amikor a nőnek lesznek más igényei egy kis idő után. Mert a nő igényei csak legyenek azért egy kicsit korlátok közé szorítva, ahogy majd lentebb érintőlegesen tárgyalásra kerül.

Ebben a vonatkozásban is érdemes azért kicsit ízlelgetni a gondolatot, hogy a nőnek valakihez tartoznia kell, anélkül csak félember, mert elég szép számmal vannak, akik sosem voltak képesek annyira tartozni valakihez, hogy gyerekkel áldja meg őket az illető, vagy ez megtörtént, de azután mással is meg akarja tenni a férfi. Hát akkor kihez is tartozik az a szerencsétlen?  Ki fogja őket ellátni, ki fog róluk gondoskodni, ha általában egy férfi egy családot sem képes önállóan? Ezt azért meg kellene gondolni, mert legalább addig érdekes kérdés ez, amíg a gyerek felnő, ha lett.

Szóval, ha valaki azt mondja, hogy a nő csak szüljön gondolkodás nélkül, akkor legyen már olyan kedves garantálja azt is, hogy a drága férfi, aki megcsinálta a gyereke(ke)t, holtomiglan, holtodiglan biztosítja mind azt a testi, szellemi törődést, anyagi biztonságot, amit a nő joggal elvár az életéért és a gyerekek nulla-huszonnégyben tartó kiszolgálásáért. Azt a mohó vágyat,most felejtsük is el, hogy jó lenne, ha maga a férfi is olyan tudna lenni örökre, akihez érdemes és jó ragaszkodni. Mindezt a törődést olyan szinten és minőségben biztosítsa, hogy ez a nőnek is kielégülést, minőségi életet jelentsen és ne csak arról szóljon a történet, hogy apa kefélgethet ide-oda, vén fejjel is bevállalhat több fészekben is utódokat, aztán vagy tud és akar gondoskodni róluk, vagy nem, és hogy az elhanyagolt  és/vagy megcsalt és/vagy elhagyott nőt meg egye meg a fene ott ahol van, a lényeg az, hogy szüljél már te nőstény állat. Na, persze, erre a férfiak jó része nyilván nem lenne képes, vagy nem is akarna ezzel a dologgal bíbelődni.  Az is nagyon úgy tűnik, hogy ma egy keresetből egy családot – hát még a szétszórt magokból sarjadó többet - fenntartani nemigen lehet.  Akkor meg olyan társadalmat kell építeni, ahol ezek a javak, mint létfenntartás - a szeretett támasz lelépése után is -, meg a színvonalas bölcsőde és óvoda ingyen legyen, mert kifizetni nincs miből, meg, ha mégis kikapcsolódna az a szerencsétlen nő, akkor bébiszitter legalább hetente egy alkalommal, meg még ezer ilyen apróság, ami úgy tűnik nem is olyan egyszerűen felsorolható, szóval ezek legyenek biztosítva. Persze az igazságosság jegyében ezek ne csak azoknak a nőknek legyenek meg, akiknek a férfiai nem képesek, vagy fütyülnek ezen javak előállítására, hanem azoknak is, akiknek a férfiai képesek lennének és akarnák is, de hogy néz már az ki, hogy azért mert valaki szorgalmas is, tehetséges is, meg akar is dolgozni, az azért tegye, hogy ezek előálljanak, aki meg szarik az egészre, ahelyett meg az égből jöjjön a manna. Na, ha mindezek megvannak, akkor lehet itt okoskodni, hogy hát, már minden adott, akkor meg miért nem lehet ennyit megtenni a népem szaporodásáért. Aki meg ilyen körülmények között sem tud szülni, az meg már tényleg a legalja, mert ez az egyetlen elfogadható önmegvalósítási forma, más szóba sem jöhet, természetesen. Aki meg valami egészségügyi következményektől tart, netalántán még az életével is játszana egy terhességgel (mert hallottam már ilyen esetet is), az vagy kaphasson egy pecsétes papírt (persze csak hosszú vizsgálatok és adminisztrációs procedúra lebonyolítása után, a rend alóli kibújást megelőzendő), hogy azért ő is ember, vagy az is lehet megoldás, hogy hadd hulljon a férgese. Ezt már tényleg a férfiak joga eldönteni, mert véletlenül ők vannak abban a helyzetben jelenleg, hogy ilyen törvényeket alkothassanak. A törvény meg törvény.