Asszonykör

asszonykor.jpg

Az úgy volt, hogy befészkelődtünk a kényelmes fotelokba, a barátságos szobában, ahol rendszeresen találkozunk. Már az első percben láttuk, hogy Zsófi alig várja, hogy kérdezhessen valamit. Rohadt okosnak képzeltük magunkat, néhány szó után már megvolt a fejünkben a válasz, aztán pofára estünk, mert nem az volt a kérdés, amire számítottunk.

– Ebből asszonykör lett – kezdte elég messziről – nem is baj, így könnyebb, hogy a fiúk ma nincsenek velünk, mert nem tudom, hogy meséljem el, boldog vagyok, meg fogalmam sincs, mit csináljak.

– Jaj, hát, mi mindannyian kiváló tanácsokat tudunk adni – bíztattuk mind a négyen.

Az van, hogy a hétvégén, a tapolcai osztálytalálkozón a pasival, akit évek óta nem is látott, de most igen, sokat beszélgettek. És az olyan nagyon meghitt és őszinte volt, mint senkivel egy jó ideje, meg jó lenne valakihez tartozni, így negyvenhez közel, mert már évek óta jó lenne, szóval már fel is adta és akkor most a pasi haza is kísérte és a kapuban, Zsófi szüleinek kapujában, ahonnan a lakásba felvinni az éjszaka közepén nem lehet, ott úgy búcsúztak, mintha ezer éve ismernék egymást, de tényleg, nem csak a srác lenne a szomszéd padból, a múltból.

A hazakísérés másnapján Zsófi visszajött a fővárosba, a férfi maradt Tapolcán.

Ne, már, hogy semmi nem történt, faggattuk tovább Zsófit egymás szavába vágva, nevetgélve. Na, jó, ott a kapuban csókolóztak, de az nem tartott tovább egy-két óránál, nem, az nem történt meg ott a kapualjban, nem is beszéltek meg semmit, hogyan tovább.

Kisebb vita alakult ki az asszonykörben a távkapcsolatról, de végül az a vélemény került többségbe, hogy azért – ha kicsit munkás is – ideig-óráig működtethető. Jó, hogy ezen hosszan elidőztünk, de nem erre volt Zsófi kíváncsi és a röhögcsélés közben észre sem vettük a türelmetlenségét.

A kérdése ugyanis az volt, bökte ki végül, hogy a pasi tizenöt éve kapcsolatban él, érdemes-e mégis megpróbálni vele, mert egy darab idő biztosan kell azért, amíg az ő titkos vonzalmuk rendesen kialakul, vagyis megalapozottan lesz majd valami megalapozva.

Hirtelen mindenki elcsöndesedett. Én nem szóltam, talán a szememet is lesütöttem, nem akartam senkit befolyásolni abban, hogyan is vélekedjen arról, szabad-e harmadikként belemenni egy kapcsolatba. Mind a négyen tudják, hogy én most nem lennék elfogulatlan, nekem a pasimról éppen nemrégiben derült ki, hogy. Éreztem a rám szegeződő tekinteteket. Amíg vártam, hogy valaki megszólaljon, gyorsan módosítottam magamban ezt a megfogalmazást. Egyrészt nekem nem a pasim már, hanem az exem (micsoda hülye szó ez, talán sosem mondtam ki még, előtte csak úgy, egyszerűen, volt szerelmemet, meg volt férjemet mondtam). De velük nem volt ez a dolog, ami. Szóval őket lehetett rendesen nevezni, volt szerelemnek is akár. Másrészt nem is nemrégiben derült ki. Mégis még úgy égetett, ha eszembe jutott, mint egy eleven seb, mint amit éppen most szereztem, hogy meglepő hasonlatot mondjak. Most szereztem, most szereztem, mantráztam magamban a beállt csendben. 

Minden sikerül, ha az ember igyekszik.

Ebben annyira elmerültem, hogy nem is figyeltem, hogyan vélekednek erről a kezdődő háromszögről a többiek, az úton hazafelé hiába próbáltam visszaemlékezni rá, pedig tényleg kíváncsi voltam.

Aztán egész nyáron nem találkoztunk így ötösben, Zsófival alig beszéltem, akkor is csak telefonon, hogy vagy, hogy vagy, jól, jól, minden rendben, alakul. Talán. Majd beszélünk rendesen.

            Csillával kettesben voltunk a szaunában. Egyszer az edzőteremben is láttam, feltűnően szép nő, hosszú combokkal. Még hosszabb, szőke haját olyan jelentéktelenre tudja feltűzni, hogy az öltözőben, amikor először kibontotta, rajta felejtettem a szemem. Királylány.

A szaunában futunk össze rendszeresen. Összefutunk a szaunában, hm.

– De jó, hogy nincs itt más és ilyen csönd van – mondtam, amikor először találkoztunk ott. Nem gondoltam, hogy milyen szólavinát indítottam el ezzel.

Csilla felült közben és egy kis vizet locsolt a forró kövekre.

– Nekem is jó ez a nyugalom, teljesen kivagyok.

Van az úgy, talán a csend, talán a félhomály, az összezártság teszi, hogy a titkok kikandikálnak az ember lelkéből és vadidegenekkel kezdenek ismerkedni. Nem bíztatom, csak hallgatom.

– Figyelj, rohadtul elegem van ezekből a harmincas, gátlástalan kurvákból, akiknek semmi sem számít. Pasit akarnak, meg gyereket – a felcsapó forró gőzben nem mozdultam, csak gondolatban bólogattam, ez nekem ismerős, állandó szókapcsolat már –, és rohadtul nem érdekli őket semmi és senki más. Mindenkire rámásznak. A nagy akarásnak olyan erős szaga van…

– mint az ázott kutyának – fejeztem be akaratlanul helyette a mondatot. Bár mindketten nevetünk ezen, érzem, ahogy a nevetésem keserű grimasszá torzul az arcomon, mivel én ezt a szagot elég közelről szagoltam a volt pasimon. Csilla ezt a grimaszt a szauna sötétjében nem vette észre, csak ömlött belőle tovább a szó.

– Én hülye, meg otthon vagyok a kisebbik gyerekkel, gyanútlanul. A férjemet most vitte el egy ilyen ribanc, addig riszálta magát a munkahelyükön, már terhes. Persze, a férjem jó parti, főnök, sokat keres. Most kezdtünk építkezni, pár hete még átterveztettük a tervrajzon a szobákat. Annak a fasznak nem való a gyerek. Terhére van. Ha sír a fia, olyan ideges lesz! Az a kurva meg azt hiszi, hogy majd a gyerekkel megfogja. Szerinted? Pont a gyerekkel. A férjemet. Na, mindegy. Most válunk. Már alig várom, hogy vége legyen – erre a mondatra felkapom a fejem, nem látom, csak odaképzelem ugyanazt a grimaszt, amit az előbb a sötétben még magamon éreztem.

– Talán a jövő héten lezárul, csak a pénzen van a vita. Fizetni fog rendesen,addig nem hagyom. Azért gyakran feljön hozzánk. Néha ott is alszik. Persze, hogy szexelünk. Nekem nincs senkim, hallod, nem is próbáltam keresni. Pedig akadna, azt elhiheted. Az a hülye kurva, meg azt gondolja, hogy a gyerek miatt jön hozzánk. El is hiszi, mert a férjem azt mondja neki. A férjem, meg azt hiszi, hogy ő kell, nem a gyerek, meg a pénz. Húsz évvel idősebb, mint a nő. Amikor nálunk alszik, jó alaposan beparfümözöm magam, szagolja csak az a kurva, amikor ez a marha hazamegy hozzá – mondja tovább, szinte vég nélkül.

 

            Leteszem, mert megjött Zsóka, mondom a telefonba, mert egészen biztos vagyok benne, hogy ő az a szőke, magas nő piros felsőben és elindulok a zebrán, amikor meglátom a közeledő emberek között. A sarkon, az első kávéházba ülünk be beszélgetni.

Kollégák voltunk, nem találkoztunk már legalább…, mindegy, jó régen. Pont úgy mosolyog, mint ahogy emlékeztem rá. Bevállalós nő volt. Nem csak a munkánk miatt utazott külföldre, a férje után is elment a Közel-keletre, hónapokra, amikor az ott dolgozott. Kíváncsian néztük, amikor megmutatta a burkát, amit kint viselt. Néha férfinek öltözött, hogy a férjével tarthasson, ha egy-egy olyan ottani helyre kellett mennie, ahová nőként nem tarhatott vele. Mi is kipróbáltuk, hogyan kell lekötni a mellünket, hogy a férfiruhában ne legyen árulkodó. Szerettem ezt a vagányságát.

Ők már elkezdték felépíteni a házukat, amikor a férjemmel mi még a volt gyerekszobájában laktunk. Az első látogatásunkból főleg arra emlékszem, hogy friss kenyeret sütött kenyérsütő géppel. Kenyérsütőgép, na, az is milyen volt már. Menőség. Csak az nem tetszett náluk, hogy a földszinti nappalit és a konyhát fal helyett egy lépcső választotta el egymástól. Idős korban nehéz lesz majd itt közlekedni, gondoltam, de most kiderült, az a lépcső már nem fogja megnehezíteni az öregségüket.

– Pár éve váltunk el – mesélte. Néztem a szemét, az arcát, magam előtt láttam azt a cserfes, fiatal lányt az irodából. Pedig. A férjének volt egy naplója. Mindent beleírt. A nőket osztályozta is. A napló már akkor megvolt, amikor összeházasodtak. Folyamatosan vezette, de Zsókának csak néhány éve került a kezébe. Meglepetés.

Pedig sokáig jól működött a házasságuk, legalább is addig, amíg mindketten úgy tudták, hogy a garázsban takarítani, régi papírdobozok tartalmát selejtezni nem a nő dolga.

Olvastam már ilyet valahol. Zsókával beszélgetni egyébként is olyan, mintha egy regényt olvasnék. Bár látom benne az egykori fiatal lányt, a könyv nagy részén már túl vagyunk. Az exe feleségül vett egy jóval fiatalabb nőt, van egy gyerekük. Hogy boldogok-e, a fene tudja. A közös gyerekeik néha ott vannak az apjukkal, de ha hazajönnek, nem mesélnek semmit, örülnek, hogy anya már jól van. A kisebbik fiú csak azon puffog, hogy az apja, meg az a nő úgy összevesztek tegnap az utazási irodában, hogy elmarad az idei nyaralás velük. Zsóka is bosszús emiatt, mert számított erre a két szabad hétre.

A kávézóból kifelé jövet érezzük a ránk szegeződő férfi tekinteteket. Két, mosolygó, szőke nő. Jól nézünk ki együtt, nevet, Zsóka. Mindig bátrabbnak, önállóbbnak éreztem magamnál. Menet közben ránéztem a kezemben lévő könyvre, hová tettem végül a könyvjelzőnek használt szórólapot. Jól tudom, hogy túl vagyok a felén?

Kinek a könyvét olvasod? – kérdezte még.

 

            Krisztával véletlenül találkoztunk. A legjobb barátnőm volt évekig, vele is a munkahelyen ismerkedtünk össze. Akkor azt gondoltam, nekem nehezebb lenne mindaz, ami neki sem volt könnyű. Úgy értem, nehezebben bírnám. De sosem panaszkodott, csak mesélt róla, szenvtelen tényszerűséggel. A hangjában nem volt érzelem, nem volt indulat. A legapróbb és a legnagyobb problémát is ilyen racionálisan közelítette meg.

Az apja több nyelven beszélő diplomás férfi volt, az anyja gyári munkás, de nem dolgozott a gyerekek megszületése óta. A családdal törődött és a férjét segítette, hogy meg tudjon felelni a számtalan társadalmi kötelezettségének. A család külszolgálaton volt Londonban évekig, sok barát és ismerős között. Az apja ismert, befolyásos embernek számított. Agyvérzése lett, ott halt meg egyik pillanatról a másikra, a londoni irodában. Pedig beteg sem volt soha. Az anyja fiatalon maradt hirtelen magára két kicsi gyerekkel. Már a hazajutásuk sem volt könnyű. Aztán egy panellakásban találták magukat és az anyja gyári fizetéséből kellett megélniük. Az apja cégénél akkor már megismerni sem akarták az anyját. Ő meg büszke asszony volt. Kriszta is ilyen lett. Engem néha idegesített ez a kemény büszkeség. Mindenben annyira határozott véleménye volt, hogy ha másképpen gondoltam valamit, fel kellett készülnöm rá, hogy az irodaépület előtti, belvárosi utca aszfaltját könnyebben tudom alakítani, mint azt, amit ő egyszer már kigondolt. Az aszfaltban néha, a nyári melegben mintákat tapostam a magas sarkú cipőmmel. Az egyik idegesítő szokása az volt, hogy olyan rövidre vágta a körmeit, hogy amikor ránéztem, szinte fájdalmat éreztem. Szerintem ronda is volt, pedig egyébként szép, hosszú ujjai voltak, de ő így szerette, bármit mondtam.

Délutánonként együtt készülődtünk a munkahelyi mosdóban. Fogat mostunk, fésülködtünk, meg sminkeltünk. A sminkelés nálam csak a szempillafestést jelentette, meg egy kis hegyilevegőt, ahogy Kriszta nevezte a pirosítót, amit ügyetlenül magamra mázoltam. A fiúk a kapuban vártak ránk. Ezek a fiúk lettek később a férjek. A gyerekeink is csak néhány hónap eltéréssel születtek meg. Kriszta férje akkor kezdett betegeskedni. A gyerek születésének évében már nem ment el vitorlázni. Aztán nem ment soha többet. Szklerózis multiplex, addig életemben nem hallottam még ilyet. Amilyen gyorsan fejlődött a kicsi fia, úgy fejlődött ez az új, ijesztő, láthatatlan kór a férje testében. A barátok elmaradtak, amikor Kriszta már nem bírta a férjét emelgetni és egy intézetben helyezte el. Krisztáról mindenkinek megvolt a véleménye emiatt, főleg a temetésen éreztették. Amikor segíteni kellett volna, hogy munka mellett is ellássa valaki a mozgásképtelen beteget, akkor sehol sem voltak.

A kisfiáról akkor derült ki, hogy beteg. Ezt már nem mondta el senkinek. Hetente kétszer vitte a gyereket kezelésre. Ilyenkor korábban elment a munkahelyről. Csak én tudtam, miért.

Kikísértem a mosdóba, ahol gondosan készülődött, mielőtt elindult a gyerekért, hogy onkológushoz vigye. Nekem is feltűnt, milyen odafigyeléssel tette fel a hegyilevegőt, de erről nekem sem mondott akkor többet. A többiek cukkolták, hogy végre van egy új szerelem, Kriszta mégis csak boldog lehet, annyi szenvedés után.

Aztán évekig nem találkoztunk, de később megtudtam, hogy a kisfiú meggyógyult. Egyszer-kétszer össze is jöttünk. A konyhában szendvicseket készítettünk, beszélgettünk, a gyerekek bent játszottak a gyerekszobában. Akkor mesélt az orvosról, akivel szinte azonnal egymásba szerettek, amikor első alkalommal elvitte a kisfiát hozzá. Azóta is tart a titkos kapcsolatuk a köztiszteletben álló, neves orvossal. Sajnos családja van, egy feleség és két gyerek. De el fog válni, csak még a gyerekek kicsik. Kell egy kis türelem, megértés a részéről, de nehéz. Sokat sírdogál egyedül, különösen, amikor az ünnepeket is magányosan kell töltenie. Az a legnehezebb. De jó lesz, bízik ebben nagyon. Nem kéne, mondtam akkor, de rögtön megbántam. Krisztát egészen addig sosem láttam sírni.

Újabb évek múltán most, amikor Krisztával véletlenül összefutottam a napokban, pont olyan, mint akkor volt, amikor a gyerekek a szomszéd szobában játszottak, mi pedig szendvicseket készítettünk a konyhában, amikor Kriszta pirosaranyból apró pöttyökkel díszítette a kenyereket én meg néztem a mozdulatait és gondolkodtam, mikor láttam utoljára ilyen díszítést. Talán, azokban az időkben, amikor a fiúk délutánonként értünk jöttek az irodaház elé.

Kriszta most is határozottan lépked, öntudatosan. A gyerekkel már nagyon régen nem kell orvoshoz járniuk. Kriszta a körmeit olyan rövidre vágja, hogy amikor ránézek, érzem a fájdalmat, mintha lenyúznának.

 

            Zsófival, akivel az asszonykörben voltunk, moziba mentem tegnap. Délelőtt jött vissza Tapolcáról, idén ez volt a szabadság két hétig.

– Hogy vagytok, alakulgat? – kérdeztem.

– Minden nagyon jó eddig.

– Még együtt van az élettársával is? – én már jó ideje nem teszek felesleges köröket.

– Igen, de lassan eldől a dolog. Eddig könnyű volt, a meleg nyárban bárhol együtt lehettünk, de nem tudom, meddig mehet így, ha elromlik az idő.

 Hát,segíteni akarok és a mobilomon gyorsan felmegyek a köpönyegponthura.