Ez annyira szép

Ezt írd meg, így, ahogy elmesélted, ez annyira szép, mondja R.

holdfogy.jpg

Az volt, hogy egy ismerős felhívott, együtt ebédelhetünk-e. Persze, feleltem, mert tényleg örültem. Mondok egy pletykát is, súgta bizalmasan az asztal fölé hajolva. Tudta, hogy ez érdekes lesz nekem, de fogalma sem volt róla, hogy mennyire. Hogy személyesen is érintett vagyok, mondjuk, némileg.

Hallgattam és rögtön arra gondoltam, ebéd után elmesélem neki. aztán hirtelen belém hasított, hogy nincs már, akinek elmesélhetném. Ha lenne, este kibontana egy üveg vörösbort és a mécsesek mellett sokáig beszélgetnénk. Igen, mondanánk, miközben koccintanánk, ennek így kellett lennie.

De ő már nincs, és most azt kellene jól megírnom, hogy milyen az, amikor valaki eltűnik az életedből és ezzel értelmetlenné válnak a múlt eseményei is. Mert van olyan, hogy valami csak együtt, nektek értelmezhető, gyűlölhető, vagy szerethető, fontos, vagy semmiképpen sem lényegtelen. Mindenki másnak ez csak egy történet, ha elég hosszan magyarázod, akár unalmas is lehet és semmit, érted, semmit sem értene belőle,vagy legalább is azt biztosan nem, hogy akkor ebben mi a nagy szám. Most pedig ott állsz egyedül és akkor tényleg nagyon egyedül vagy. Valahogy egyszerre maradsz magadra ezzel a történettel nem csak a jelenben, hanem a múltad egy részében is.

De ezt nem tudom jól megírni. Még nem.

Az írásban most még csak ott tartok, hogy a férfi, aki a férjemnek hazudta magát, hasmenésre hivatkozva bement egy vidéki kisváros éttermének mosdójába egy napos, novemberi délutánon. Én meg kint álltam, vártam a hidegben, a nap felé fordulva, türelmesen. Aggódva átöleltem, amikor hosszú idő múlva kijött. Szerencsére nem volt nagyon hideg, mert akkor fáztam volna, ha tudom, hogy addig kellett várnom, amíg a férfi vécében befejezi a telefonálást a szeretőjével. Hamarosan a férjének hazudta magát.

De akkor még sokáig öleltük egymást a téli napfényben.