A vágy természete

Mindenki ismeri a reklámszakemberek fogását, hogy miközben egy adott terméket akarnak a nyakadba sózni, azt sugallják, hogy a termék megvásárlásával tulajdonképpen te magad leszel más ember. Szépen ezt úgy szokták megfogalmazni, hogy megveszel egy életérzést. Ha olyan nagyot, kicsit, olyan színűt, fazonút, anyagút veszel, vagy azzal kened, szőrteleníted, ápolod, illatosítod, vagy egyszerűen csak AZT megszerzed, mert neked az jár, akkor te leszel Brad Pitt, vagy Angelina Jolie.

A modell természetesen a piac szakértő szegmentálásával kerül kiválasztásra és az adott célcsoportnak legjobban eladható mintát kínálja fel. A technika az emberek utánzási képességére, a megkívánt dolgok kisajátítási vágyára épít. Az ügyesen alkalmazott trükkökkel könnyen csapdába lehet esni, így fordulhat elő, hogy sokan, nagyon sokan olyan dolgok megszerzésére áldoznak, amelyek számukra feleslegesek, haszontalanok és/vagy kifejezetten kárukra válnak. Tehát a megszerzendő tárgy tulajdonképpen csak egy eszköz, szabadon lecserélhető, a lényeg, hogy az irigyelt állapotba kerülj, ha megszerezted. Ezért is terheli felelősség azokat, akik olyan helyzetben vannak, hogy széles nyilvánosság számára jelenthetnek mintát. Persze mindenki mintává válhat a mikrokörnyezetében és keres is magának mintákat a saját életvezetéséhez. Ennek ellenére tekintsünk mindenkit felnőtt embernek – ha azok – és ne mentsük fel őket az alól, hogy a saját (és a közvetlen környezetük számára) igenis felelősséggel tartoznak önmaguk és a környezetük boldogulásáért.

Te, hogy van az a mimetikus izé, amiről beszéltünk a napokban? – kérdezte a barátnőm ma, és nekem is eszembe jutott újra. Tudod, van az a mimetikus vágyelmélet, én sem vagyok ennek szakértője igazán, de amikor először aggatta a helyzetemre ezt a címkét valaki, akkor eléggé meghökkentem. Próbáltam utána olvasni az elérhető irodalomban. Az alapvetés az, hogy mindig egy háromszögről van szó. A háromszögeket egyébként is nagyon szeretem, szép geometrikus forma, a legstabilabb alátámasztás, próbáld ki. Talán hallottad, hogy a háromlábú székeken ülhetsz a legbiztonságosabban, onnan a legnehezebb leborulni. Ettől persze, mármint a háromszögtől, nem a széktől, én hányok sajnos, de ez az én egyéni problémám, sokan nem annyira finnyásak ebben. Talán én is lehetek lazább, majd megpróbálom, gondolom néha, de persze tudom, hogy nem fog menni. Már nem. Tehát, ebben a mimetikus izében az a lényeg, hogy a vágyainkat mindig mástól vesszük kölcsön. Vágyunk valamire, amire valaki más is vágyik. Próbáljuk utánozni, a helyébe kerülni, így tulajdonképpen az a fura helyzet áll elő, hogy a kedvenc témámra tereljem a szót, amikor egy szerelmi kapcsolatban élő pár közé megpróbál befurakodni egy külső idegen – legyen most ez egy nő -, akkor tulajdonképpen a vágyott dolog nem az adott férfi megszerzése, hanem az az állapot, amiben a pár női tagja él. A vágyakozó a párkapcsolatban élő másik nő állapotát szeretné elérni, ennek eszköze a férfi megszerzése. Így elmondhatjuk, hogy „minden vágy valakinek a lénye utáni vágy”, amennyiben a vágy több, mint szükséglet. Azért kapta a mimetikus elnevezést, mert ebben a helyzetben a vágyakozó tudattalan utánzásba kezd. Kicsit mulattat a gondolat, hogy ennek az elméletnek a mentén a vágy tárgya ugyan a drága hím, de a modell, az elérendő állapot a modell állapota, vagyis az az állapot, amiben az eredetileg kapcsolatban élő nő van. Amikor én ezzel közvetlenül találkoztam, akkor eléggé szánalmasnak találtam ezt a vágyakozó állapotot, a szánakozásom azóta csak egyre erősebb és a fenti tételt igazolja újra és újra. Mert az derül ki napról napra, hogy a modell állapotának elérése napi programként épülhet be a vágyakozó életébe és azt követően is fenn tud maradni a vágyakozás, miután a tárgyat már – elméletileg – megszerezte. Az utánzás folytatódik, a modell életének vonatkozásai újra és újra tüntetően elérendőek és a sikerek nyilvánosan bemutatásra érdemesnek ítéltetnek. Az elmélet is azt állítja, hogy az utánzás a modell legkülönbözőbb vonatkozásaira értelmezhetőek és értelmezettek is. A legnevetségesebben szánalmas helyzetek tudnak így kialakulni. Még nekem is elszorult a szívem a midlife crisis küszöbén lévő, gyermektelenségtől szenvedő nő görcsös erőfeszítései láttán, amikor a pasi és családszerzési erőfeszítések végre tüntetően bemutatható eredménye lett, ami a női princípium beteljesítéseként is értelmezhető. Az ilyen helyzetben is nyilvánvaló a modell és az utánzó kapcsolata. Nekem Amanda Silver könyve és a belőle készült remek thiller (A kéz, amely a bölcsőt ringatja) jut eszembe az ilyen helyzetek legszélsőségesebb, nyilvánvalóan beteg illusztrálására.

A saját életemmel kapcsolatban az elmélet egy másik aspektusából eredő veszélyre figyelmeztettek. Nevezetesen arra, hogy a vágyakozó tagadja, hogy a vágya a modelltől ered, ezért riválist gyárt belőle, ami rivalizálási eszkalációhoz vezet. Ez azt is jelenti, hogy a modell kimutatott érzései, a ragaszkodása megerősítik a vágyakozót abban, hogy ő is erősebben vágyjon a tárgyra, tehát tulajdonképpen mintegy gerjeszti benne a ragaszkodást. A tárgy, most éppen a hím, attól vonzóbb, hogy másnak, jelen esetben a modell számára vonzónak, érdekesnek látszik.

Az első beszélgetés ebben a gondolatmenetben odáig ment, hogy igazán érdekes kapcsolat tulajdonképpen a modell és a vágyakozó között alakul ki, a tárgy csak tárgy, akár szabadon fel is cserélhető. Ha a vágyakozás lényegében valakinek a lénye iránti vágy, akkor azt mondhatjuk, hogy a vágyakozó a modellbe szerelmes igazán.

A mimetikus vágyelmélet Arisztotelész nyomdokain haladva René Girard francia gondolkodó nevéhez kötődik, aki az elméletet tovább vezetve, több tudományterületet is érintve, az emberi lét alapkérdéseit feszegeti. Elgondolkodtató az elmélet abban is, hogy a mimetikus utánzás hogyan vezet erőszakhoz, és így a dolgok, személyek kisajátítási vágya miért jelent folyamatos fenyegetettséget a közösségek számára.