A gyerekkel voltunk ketten.

A hosszú órák után, elgémberedve kiszálltunk

és csak néztek az emberek,

a törékeny nő hová mehet

egyedül, egy kisebb gyerekkel.

Csak ide akartunk eljutni veletek,

azután jobb magunkban,

csak nézelődünk, sétálunk,

egy-egy épület, festmény előtt megállunk.

Csak annyi időre, amennyire akarunk.

Jártam már itt persze,

a szerelmem mutatta meg, ahogy szokta,

legyen ez különleges nekem,

ahonnan a legszebb az öreg hölgy,

csukott szemmel érkezem,

a Trocaderora.

Szerelmek jönnek-mennek,

ostoba vagy, ha azt hiszed,

megbízhatsz bárkiben,

mert, ha addig nem is csalódtál,

eljön a pillanat, amikor elmondhatod,

olyan pofont kaptál,

hogy felállni abból sosem tudsz már.

De takaritsd ki a lelkedet,

nyisd ki az ablakot, ha rendesen meg is tisztítod,

könnyebben bejutnak rajta

azok a gondolatok, amelyek segítenek neked

talán egy ködös napon

átlátni a szitán,

ahol a szívedet is átpréselheted

egy nagy tálban felfogva

a cseppeket, ahogy a könnyeiddel összekeverted,

és talán ezt az egész masszát felajánlhatod,

tépjetek szét ti állatok!

Hogyan tudhatnád, ki az ellenség, ki a barát,

ha nemrég éppen az vert át,

aki a legközelebb volt hozzád?

Nekem egy csobbanás a Szajnában akkor,

most százötvenhárom halott!

Az isten verjen meg mindenkit, aki erről tehet,

és kenjétek egymásra és gyűlölködjetek!

És az isten verje meg azt a helyzetet,

hogy nincs vége, nincs vége, tudod,

de a legrohadtabb ebben, hogy ki áll melletted,

ki fekszik az ágyadban,

azt sem tudod!