Az egymást bátran taposó nők

                                                                        

Megállapodtunk, hogy együtt töltjük a hétvégét a férjem egyedülálló munkatársával és kisfiával. Mivel nyitott esemény lesz a közös kolléganő esküvője, elhatároztuk, hogy elmegyünk vele arra a szertartásra. Kellemes időtöltésnek ígérkezett ez a családi program az este lezárásaként. És nem is csalódtunk. Azt már otthon megbeszéltük, hogy a szertartás utáni buliban nem veszünk részt, mert a gyerekek a késő esti programot úgysem tudnák végig csinálni, őket kínozni meg minek. Az esküvő után egy ideig a gyerekek vidáman rohangálhattak a kertben még, anélkül, hogy bárkit is zavartak volna, mi, felnőttek pedig jókat nevetgéltünk, beszélgettünk. Szeretem az ilyen eseményeket, mert mindig felidézik bennem a mi esküvőnk emlékét. Látom magam előtt a férjemet, a kedves, kamaszos mosolyával, mint vőlegényt, magamat, a szinte kislányos izgalomban és boldogságban. Különös, hogy most, ahogy – annyi év után – figyelem a férjemet, ahogy kicsit távolabb beszélget az ismerősökkel, kollégákkal, meg látom a kisfiunkat a kis barátjával szaladgálni, milyen nevetségesen elérzékenyülök. De nem, nincs ezzel baj, egy esküvőn talán ez mégsem annyira nevetséges, gondoltam gyorsan.  A fura viháncolásra figyeltem fel, nem messze tőlem. A menyasszony nevetgélt kacéran egy kisebb férfi koszorúban és csak futólag hallottam, hogy győzködte a velünk érkező munkatársat és a férjemet, hogy nem kellene kihagyni a hamarosan induló éjszakai bulit. A választ nem hallottam rendesen, csak reméltem, hogy a győzködés nem jár majd sikerrel, hiszen meg is beszéltük, hogy nem maradunk. Hazafelé, a kocsiban mesélte a munkatárs, hogy nem is volt könnyű elszabadulni. Nevetve mondtam, hogy megijedtem, hátha hiába beszéltük meg a korai indulást, esetleg tényleg ott fogunk ragadni. Jaj, hát ezen izgultál, kérdezte a férfi, pedig nem is tudod, hogy a menyasszony milyen merényletet tervezett ellened! Hát nem fogod elhinni, de azt találta ki, hogy mi ketten, a férjed és én, mégis elmehetnénk bulizni az éjjel, mert te vigyázhatnál mindkét gyerekre nyugodtan. Akkor erre nem válaszoltam semmit, de aznap este nehezen tudtam elaludni.                                    

A sok forgolódás közepette értettem meg, miért tűnt olyan furának nekem a menyasszony viháncolása. És eszembe jutott az a nemrégiben folytatott beszélgetés. Kicsit feminista módon, és nem kicsit felszínesen megállapítottuk, hogy márpedig ez a társadalom azért mégis csak a férfiaknak van berendezve, és persze lehet is őket szidalmazni ezért rendesen, mert jól megcsinálták maguknak, de basszus azért azt is hozzá tettük, hogy nehogy már elfeledkezzünk azokról a nőkről, akik remekül statisztálnak ehhez, és az egyébként általuk is ostorozott felállás remek működéséhez. És eszembe jutott az is, amit azokról a nőkről mondtunk, akik kiválóan kihasználják a nőiségüket és a férfiak farkán felkapaszkodva próbálnak érvényesülni, akiknek semmi sem szent, bátran szétvernek kapcsolatokat, bátran beáldoznak bármit és bárkit, ha az érdekeik úgy kívánják, legyen az érdekük éppen a megélhetés, az előrejutás, a teherbeesés, hogy létüket mindenkinek igazolják, vagy bármi más. És próbáltam magam visszarángatni abba az idillinek tűnő állapotba, ott a kertben. De újra láttam magam előtt, ahogy a menyasszony a gyönyörű ruhájában kacéran kacagott a férfiak között. Jól van, gondoltam, ez a te napod. De, hogy nem elég az újdonsült férjed rajongása, nem elég a vendégsereg minden tagjának az elismerő gratulációja, neked ezen a szép napon minden egyes férfi hódolata jár, és minden nő tehet egy szívességet és nyugodtan mehet haza mosogatni, vagy gyerekre vigyázni, na, ezen a ponton viszont, csak annyit mondok, neked és az egymást bátran taposó nők mindegyikének, gratulálok! Két hét múlva egy másik kolléga esküvőjére vagyunk hivatalosak. Ugye, oda már nem illik fehér ruhában jönnöd?