Nekem mindenről az jut eszembe

Meghalt F. Egy órával ezelőtt lett végleges a római utazás. Persze adódott egy kis technikai nehézség, nekem általában adódik, hajlamos vagyok ezt az ügyek és a tárgyak terrorjának tekinteni, inkább, mint annak, hogy bizony a saját dolgaim intézését gyakran elhanyagolom. Mindig van valami, vagy valaki fontosabb. Most megint egy ilyen kis intéznivaló akadt még, ezért felhívtam egy régi kolléganőmet. Kedves volt, segített és most meg is van a szállás, repülőjegy a szinte azonnali induláshoz. Akkor csörgött a telefon. A kolléganő volt újra és már azonnal felmerült bennem, hogy mégis lett valami akadálya az utazásnak. De nem ezért hívott. Ő mondta, hogy meghalt F. Nem lepődtem meg.                                                                                                                 

F-ről életemben először R-től hallottam, aki ismerős volt a helyi ügyekben. Amikor felvetődött, hogy ott kellene dolgoznom, akkor mondta, hogy hatalmas elmaradás van ott, kézzel vezetett nyilvántartások, a rendszerszemlélet teljes hiánya, tehát szép szakmai feladat, és van ott egy öregember, aki össze-vissza beszél hülyeségeket. Hát lehet egy ilyen munkát nem elvállalni? Így ismertem meg őt. Egy kisebb, de fontos feladatot ellátó csoport vezetője volt. Rosszul palástolt idegenkedéssel, némi ellenszenvvel fogadott. Nála jóval fiatalabb nő, ráadásul lényegesen magasabb pozícióban (a sorrend persze a lényegességet tekintve lehet, hogy felcserélhető), szóval nem túl jó konstelláció. Nyílt ellenségesség persze nem volt, annál rutinosabban felismerte az erőviszonyokat, edzett bürokrata volt, de a lényeg csendes elhallgatása, az információk apró csepegtetése és visszatartása, látványos együttműködési készség felmutatása és egy kicsit régi vágású udvariasság indította a kapcsolatot. A szakmai hozzáértésem persze első perctől kezdve alapvetően meg volt kérdőjelezve. Aztán szépen, lassan kialakult az építő együttműködés. Persze a jól értesültségét hihetetlen szívóssággal próbálta biztosítani. Reggel nagyon korán jött a munkahelyre, hogy a szintén korán érkező nagy embert pár köszöntő szó után azonnal tájékoztatni tudja az éjszaka elolvasott jogszabályváltozásokról, a felvetődő szakmai kérdésekről és begyűjtse a vezető legfrissebb álláspontját. És persze a rendszeres dohányzás az udvaron. Ott lehetett még sok mindent megtudni. Engem ez egy cseppet sem zavart, mert tudtam, hogy mindenről megfelelően tudok majd egyeztetni, akivel csak kell, vagy akivel csak akarok. Hihetetlen teherbírással dolgozott, legalább is a munkának azzal a részével foglalkozva csak, ami valóban érdekelte. És, ahogy telt az idő, azon kaptam magunkat, hogy nála később megérkezve örülök, amikor a szokásos kávémat már vele iszom meg, neki még egy, később még sok, úgyis belefér, és nekem végül ő az a munkatársam, akinek az érdeklődése, informáltsága nagy mértékben segíti a munkámat, arra bátran támaszkodhatom. Bevallom, örültem annak is, amikor felfedeztem a változást, hogy egyre gyakrabban úgy kezdte, hogyan szeretnéd, mit csináljunk …,? te hogy látod … ?, szerinted is jó lenne, ha …?, nem akartam addig, amíg nem egyeztetünk…. És szép lassan, a befurakodó hülye liba státuszából az egyik fontos beosztottam tényleg vezetőként fogadott el. Siker.

Figyelmeztettek előre, hogy követhetetlen, ahogy beszél, ebből sok konfliktusa alakult ki az embereivel. Tényleg nem értették sokszor, és tényleg voltak ki nem mondott gondolatok, amik nehezítették a megértést. Nekem könnyebb volt, ismertem, milyen azzal beszélgetni, aki okos, és fejben sokkal előrébb jár. Kifejlődött a technikám, hogyan pótoljam a ki nem mondott mozaikokat magamnak. A férjem is ilyen volt. A sok egyeztetés mellett és az éjszakába nyúló munka, értekezletek, tárgyalások során megosztottunk egymással olyan dolgokat is, ami a gondolkodásunkat, kicsit a magánéletünket is érintette. Engem meglepett az elmondott politikai meggyőződése, a véleménye az előző politikai vezetésről, az elmesélt sikamlós történetei, mert a szakmai előéletét, pályafutását tekintve nem tűnt hitelesnek. Néha vitatkoztunk is az élet fontos kérdéseiről, mert olyan viszony alakult ki közöttünk, amiben – úgy tűnt – belefért. Kölcsönösen elismertük egymás értékeit, megismertük egymás gyengeségeit. A munkamegosztásban nem követtem a szokásos vezetői mintát. Arra koncentráltam, hogy a legjobb képességeinek megfelelő munkákat végezze, ebben segítettem, sokszor helyette is dolgozva. Nagyon értékes munkatársnak tartottam. Egy egész osztály vezetését bíztam rá, nem szívjóságból, hanem így volt kiaknázható a lényeglátó és az összefüggéseket gyorsan felismerő képessége. Szerettem vele beszélgetni. Remek humora volt. Hányszor kerültünk kilátástalan helyzetbe, hányszor tűnt megoldhatatlannak amit el kellett végezni!  A feltételek szinte soha sem voltak adottak, megfelelőek. Azt szerettem nagyon, amikor a legreménytelenebb helyzetben, a legmorbidabb módon megfogalmazta ezt a kilátástalanságot és ezeken mi akkorákat tudtunk nevetni!  Politikával csak érintőlegesen foglalkoztunk, annyit, amennyi a munkához elkerülhetetlen volt. Szerinte a régiek korruptak, tehetségtelenek voltak, a mostaniak végre csinálnak valamit, van fejlődés, még ha ő kicsit másként is csinálná.

És jött a nagy változás. A változást hozók őt, mint régi ismerőst köszöntötték. Azonnal bizalmi emberré vált és mindent, szó szerint mindent elkövetett annak érdekében, hogy kicsináljon. Nincs erre jobb szó. Az ellenségem lett azonnal,.Régi reflex lehetett.

Azért nem lepődtem meg a halálán, mert eszembe jutott az a tavalyi, kora nyári nap. Tavaszig éjjel nappal dolgoztunk, mint az előző években is. Nem törődött magával. Még szabadságra sem lehetett küldeni. A szenvedélye volt, hogy bejárjon az irodába. Azon a napon sürgősen meg akartam valamit beszélni vele. A kolléganőmmel is hiába kerestettem. Eltűnt. Szó nélkül.Amikor végre előkerült, nagyon leteremtettem, hogy hol a csudában volt. Akkor mondta,hogy ambulánsan elvégeztek rajta egy kisebb műtétet, azt gondolta, csak pár percre ugrik el, de félbehagyták, mert nem úgy alakultak a dolgok, ahogy várták az orvosok. Mutatta a műtéti helyet, kicsit meg is fogdostam a kötésen keresztül és elképedtem. Attól a perctől tudtam, hogy itt most valamit nagyon elszúrtak és ennek nem lesz jó vége.Szóval ma nem lepődtem.meg.

Arra is gondoltam persze rögtön, hogy amikor nekem támadt, akkor mennyire meg voltam lepődve, ilyen fordulatot eddig csak a regényekben olvastam. És ki másnak mondtam volna el, mint otthon a társamnak. Döbbenetes, mondta. Elképesztő, hogy éppen az támad hátba, akiért annyi mindent tettél, akiben annyira megbíztál! Akkor már tartott a kapcsolata az idegen, kutyaszagú nővel a hátam mögött (nomen est omen).

F. én nem haragszom rád.!Te csak a kollégám voltál.Sokat tanultam ebből a pálfordulásból. Aztán jöttek még keményebb leckék. Nagyon szerettem veled dolgozni, amíg jó volt együtt dolgoznunk. Senkivel, de tényleg senkivel nem tudtam akkorákat nevetni a nehézségeinken, mint veled.

Nyugodj békében!