Vicces utazás

Kiléptem az épületből és meglepődve vettem észre, hogy a busz, amit az útvonaltervező szerint néhány utcával odébb kellett volna elérnem, ott állt, szemben a sarkon. A piros lámpa miatt nem tudtam azonnal átszaladni. Késésben voltam, féltem, hogy közben elmegy. Igyekeztem elérni és úgy tűnt, rendes, mert megvárt. Az első ajtó nyitva volt. Gyorsan felszálltam, de alig tudtam bentebb menni, mert tárva-nyitva volt a vezetőfülke ajtaja. Hm, azért átpasszíroztam magam az ajtó és az ülések között. Akkor láttam meg, hogy a vezető elmélyülten böngészett egy papírlapot. Rám nézett, közben az izzadt fejét vakargatta, és elkámpicsorodva, tanácstalanul mondta – Eltévedtem. Megint.

Először viccnek vettem. Örültem, hogy elértem a buszt, vidáman letelepedtem, de körbeszaladt a tekintetem.  Kővé vált utasok meredtek rám. Elbizonytalanodva dőltem hátra. Csak az első ülésen utazó férfi szólalt meg végül.

–Tényleg. Már megint eltévedt. Ennek a fazonnak fogalma sincs, merre kell menni.

Itt  most senki sem tudja, hova lehet kanyarodni, mert az látszik, hogy egyenesen már csak két háztömbnyit mehetünk.

–Nincs mese – mondtam a vezetőnek – itt jobbra kell fordulni.

Azt tudtam, nekem milyen irányba kell mennem, legfeljebb kihagyunk néhány megállót, ha nem esik útba. Sosem utaztam még ezen a vonalon.

Először nem hitt nekem. Kiszállt, és ott hagyta a buszt. Elment a sarokra, nézegette az utcatáblákat, a papírt a kezében (talán egy térkép?). Ezen kicsit nevetgélni kezdtünk. Mivel siettem, kézenfekvőnek tűnt, hogy elinduljunk nélküle.

Végre visszajött. Döcögve elindultunk, befordultunk. De olyan bizonytalanul, hogy komolyan átfutott az agyamon, talán jobb lett volna leszállni, és megkeresni azt a megállót, amit az útvonaltervezőn kinéztem. Nem lehet messze. Az első ülésen ülő utas mondta, hogy a fazon nem tud vezetni. Az előbb sem adott meg egy elsőbbséget, majdnem összeütköztek egy taxival. A közel negyven fokos hőségben ez az egész annyira szürreális volt, hogy nevetgéltem is, meg már láttam is magunkat egy elszabadult buszos filmben. Döcögve elértük az első megállót. A sok utas jó ideje várakozhatott már, megkönnyebbülten, gyanútlanul cihelődtek fel.

De, hát kihagyott egy megállót, nem erre kellene mennünk! Berzenkedtek később. Aztán túl mentünk a következő kereszteződésen, ahol be kellett volna fordulnia. Tanácstalanul megállt, közvetlenül a kereszteződés után. Akkor vette észre a jobbra lévő utca buszmegállót jelző tábláját. Megint leszállt. Szavazás kezdődött az utasok között, mi legyen.

–Vissza kellene tolatni!

–Nem, egyszerűen tovább kell menni!

–Miért nincs egy fiatalember, aki segítene annak a szegény vezetőnek, ebben a döglesztő hőségben?

–Igen, meleg van, nem csoda, ha szegény nem tudja, mit csináljon.

–Hát istenem, ez a megálló kimarad, majd találunk egy másikat!

Így is lett. Az egyik javaslatot elfogadta  a buszra visszaérkező vezető, tovább indultunk. Egy emberként drukkoltunk, ahogy a szűk utcákban kanyargott. Aztán megállt egy megállóban, ami nem az előírt útvonalára esett. A buszon utazók készséggel segítettek, integettek a megállóban várakozó és felszállni igyekvő embereknek, hogy ne szálljanak fel, ez biztosan nem oda viszi őket, ahová el akarnának jutni.

Aztán rátaláltunk az útvonalunkra. A következő megállóban már csak az volt a gond, hogy úgy, egy méterre állt meg a busz a járdaszegélytől, így a mozgássérült utas nem tudott leszállni. Persze, vannak rendes emberek, segítettek. Jaj, csak el ne induljon közben, mondogatták. A leszállás végül mindenkinek baj nélkül sikerült, a kerekesszékesnek segítők visszaszálltak, és már vidáman robogtunk is tovább.

–Most kell leszállnom, vagy a következő megállóban? – érdeklődtem a mellettem ülő hölgytől.

Ahová megyek, a kettő között van, válaszolta készségesen. Gyorsan leszálltam. Idáig szerencsésen eljutottam. Kicsit aggódó mosollyal néztem utánuk.

Az emberek kedvesek és segítőkészek, gondoltam.