Az nem enged el

Nem az, hogy kiléptél a kapcsolatunkból, hiszen ez banális helyzet,amit percenként milliók átélnek. Ez persze annak nehezen, vagy egyáltalán nem feldolgozható trauma, aki még a szerelemben marad, egyedül, magában hordva a szerelem egy örök szilánkját.

Sokan ilyenkor baltát, fegyvert ragadnak, vagy kötelet maguknak, de még többen méltósággal, csendes fájdalommal küzdenek minden egyes percben és napon az önbecsülésükért, az életükért, amíg az érzések meg nem szelídülnek.

És nem is az, hogy több, mint tíz együtt töltött év után számodra ez lerendezett ügy volt egy - legfeljebb húsz perces - kinyilatkoztatással.

És nem is az érzelmes, hosszú ölelésed, amely akkor viszonzatlan lehetett csak a megkövültségtől és fojtogató utólag, a múlt megismerésével.

Nem az, hogy - bár magadat hosszú időn át felkészítetted erre -, esélyt sem adtál a megbeszélésre, a közös lezárásra, ha az kell.

Nem az, hogy nem tekintetted olyan értéknek a szerelmünket, ami a megmentésre, legalább néhány beszélgetés erejéig, érdemes.

És nem is az, hogy szakítási indokként nem azt mondtad, ami a valóság volt.

És nem is az, hogy ebben az őszintétlenségben úgy csűrted, csavartad, hogy miközben hangsúlyoztad, hogy mindketten tehetünk (vagy tán egyikünk sem) arról, hogy ide jutottunk, azért gondoskodtál róla, mégis legyen lelkiismeret furdalásom, hogy valójában csak én vagyok a felelős.

Nem is az, hogy ebbe az őszintétlenségbe még belecsempésztél olyan mondatokat, hogy - ha erre egy mód van - a gyerekemmel szemben érezzek haragot.

Nem is az, hogy még az utolsó pillanatokban is szerelmet hazudtál.

Nem is az, hogy gyávaságból, számításból adtál még egy hazug perspektívát a kapcsolatunknak az utolsó percben is.

Nem is az, hogy nem engedtél ebben a csendes fájdalomban maradni, szinte némán, rezzenéstelenül várva a csodát, hogy elmúlik a fájdalom, vagy azt, hogy kiderül váratlanul, csak egy rossz álom az egész, ami velünk történik.

Nem is az, hogy egy nevetségesen szánalmas kommenttel értesítetted a világot és engem is a párhuzamosan elkezdett kapcsolatodról (aki akar, a prioritásokra fel fog figyelni a kiábrándító önmeghatározásodban).

Nem is az, hogy ennek következtében rávezetted a közös környezetünket és engem olyan irományokra, amelyek a nyilvánosság előtt mutatják a párzásra, szaporodásra éhes, az időből kifutó, pánikoló nőstény ragadozó gátlástalan nyomulását.saját dokumentálásában.

Nem is az, hogy többszöri visszautasítás után, végülis engedtél annak a vonaglásnak, nyomulásnak.

Nem is az, hogy mindezek után édes élvezet olvasni az önsajnáltató, érzelmi zsarolástól gazdag, nyíltan maszturbáló pávatáncát még a szerelmünk idejéből és a sunyi egymásra találást.

Nem is az, hogy olyan írásokat engedsz meg, amelyek közvetlenül megszólítanak engem, kaján, gonosz ízléstelenséggel a nevemet is felhasználva, gyűlőlködve már akkor, amikor még ennek a románcnak a létezéséről sem tudtam.

Nem is az, hogy mindez milyen érzelmi intelligencia hiányra utal, és milyen kegyetlenség azzal szemben akit - állítólag - annyira szerettél.

Nem is az, hogy milyen siralmasan ugyanazok a helyszínek, mondatok, mozdulatok, megszólítások tükröződnek vissza, mert ez legyen annak a problémája, aki ezt nem tudja, és annak, aki nem képes többre.

Nem is a tapintat teljes hiánya.

Nem is az annak teljes figyelmen kívül hagyása, hogy milyen törést okoz a múlt átértékelése, a kétségbeesés, hogy valójában egy idegen volt a társam annyi éven át.

Hanem az, hogy mindezek után nem jött el a pillanat, amikor a szemembe nézve azt mondod:

könnyelmű és meggondolatlanul vak voltam, de nem akartam fájdalmat okozni, ha tudom, hogy mindez ide vezet, másként csinálnám, vigyáznék rád, megóvnálak a szakítás után elkerülhetetlen, de azt feleslegesen tetéző fájdalmaktól, mert szerettelek. Nagyon sajnálom.

 nemenged.jpg