Életben maradtam egy ismeretlennel

Olvastam a villamoson. Az ismeretlen férfi a másik oldalon, velem szemben ült le. Nehéz volt nem észre vennem. Révedezve letettem a könyvet. A kedvenc pizzázónk előtt haladtunk el. A jól ismert pincérünk kedélyesen beszélgetett a kint letelepedett vendégekkel Sosem kínálja már nekünk kedvesen, csak éppenhogy rámenősen , a már általa is ismert kedvenceinket..

Leszállt utánam. Az üvegek előtt ráérősen baktatva láttam, hogy követ.Felfigyeltem magamra. Most jöttem rá, hogy hónapok óta egyedül, senkit meg nem látva közlekedtem, át a belvároson.

A piros lámpánál megálltam. Egy lépéssel előttem állt meg. Aztán megálltunk a sínek után is. Akkor mellém lépett. Ne haragudj, mondta, jó ez a könyv? Igen, nehéz letenni. A borítón a kufsteini vár alaprajza, ezt ismerem, mondta. Miről szól? Magam is csodálkoztam, hogy szívesen válaszoltam. És beszélgetni kezdtünk, olyan természetességgel,mintha már ismernénk egymást. Van egy kis időd, sétálni egyet a Feneketlen-tó mellett, ha már itt vagyunk? Megálltunk a nádasnál.. Nem lehetett nem figyelni rá. Tele volt élettel. A mellettünk álló kislányt kérte, hogy - ha maradt még a kis elemózsiából - annak a kis béna teknősnek külön dobáljon már be néhány falatot, mert a kacsák mindent elhappoltak előle. Vidáman beszéltünk velük pár szót még. Sokszor megnevettetett.

Aztán sétáltunk tovább. Megállás nélkül beszélt. Olyan lehengerlően és érdekesen, ahogy a kicsi fiúnk tette. Amikor felébredt, elkezdett beszélni és nem hagyta abba, amíg el nem aludt. Bevillant az a füredi nap a gyerekekkel a csúszdaparkban, amikor kora délután a fáradtságtól már a lábán alig állva, és kiborulva tiltakozott, hogy aludjunk egy kicsit. Apa tanácstalanul nézett rám. Megszorítottam a kezét, megoldjuk, veszekedés nélkül. Gyertek, kísérjetek el a törölközőkhöz, én napozom egy kicsit., mondtam. Mindannyian körém telepedtek. Hirtelen mindenki napozni akart. A kicsi akkor is folyamatosan beszélt, amikor mellém bújt. Két perc múlva, a mondat közepén aludt el.Jó volt betakargatni.

Szoktál bringázni, kérdezte az ismeretlen. Igen, nagyon szeretek, mondtam, kicsit összeszorult szívvel. Akkor hogy-hogy nem találkoztunk soha? Erre lakom, minden hétköznap itt megyek el, még sosem láttalak. Ó, én inkább olyan vasárnapi bringás vagyok, feleltem. Ahhoz a parkhoz értünk. Milyen kár,hogy nincs itt tó. Én a vizet szeretem. Ha itt lenne tó, talán az egyik kedvenc helyem lenne, olyan szép kívülről, régóta nézegetem. Még sosem jártam bent. Van tó, egy kicsi, mondtam megszédülve. Megmutatod, kérdezte. Az utóbbi hónapokban biztosan tudtam, hogy én oda soha a lábamat többé be nem teszem. Belehalnék.

Miért ne, mondtam. A szívem majd kiugrott a helyéről, amikor beléptünk. De nem történt semmi. Az egész kertben ketten voltunk. A fű zöld, a virágok szépek, az illatok bódítóak. Megmutattam, amit ismertem ezen a helyen. Még megvan a rovarhotel, meg a pad, ahol egymáshoz simulva ültünk régen, megbotlottam a köveken, ahol szoktam. Hol menjünk, a köves, vagy a füves úton? Az ismerős kérdések. Bírod a magas sarkú cipőben? Add ide a kezed, látod megbotlottál. Elesnél, ha nem fognálak. Neked milyen forró a kezed! Hogy csinálod? Ezt még télre raktároztad magadban és megmaradt? Nem, biztosan nem. A télről nem hoztam magammal semmit és senkit, gondoltam. Ránevettem. Az idejét nem tudom, mikor nevettem ennyit utoljára.

Amikor kiértünk a rendesen járható útra, finoman elhúzódtam.

Az ismerős fekete cica messziről követett bennünket, ahogy szokott.