Néha még most is elképedek a nevetségesen közhelyes történetünkön. Milyen szánalmasan elcsépelt befejezés, banális megcsalás, elcsépelt hazugságok, lejáratott szerelem, ócska szeretőzés, lélektelen érdektelenség, milyen sablonos újrakezdés, milyen szokványosan gyáva menekülés, milyen rutinos önhittség és lapos illúzió! És mit mondhatok magamról? Milyen mindennapi kétségbeesés, köznapi magány, milyen szánalomraméltó elesettség, milyen ostoba naivitás és bizalom! Micsoda tucatemberek, tucatsorssal! Hát, nem lehetünk büszkék magunkra!

Eljött ez is.

Hosszú lett, mert egy új év kezdődik, a végén pedig szavazhatsz.

Be kell vallanom, nem igazán foglalkoztatott a blogok világa. Egyetlen bloggert sem követtem rendszeresen, ha valamelyik nagyobb oldalon láttam olyan címet, ami érdekelt, rákattintottam, de nem emlékszem, hogy lett volna olyan, amit tovább olvasgattam volna. Éppen ezért eszembe sem jutott, hogy követni kezdjem bármelyiküket. A férjemnek viszont jobban volt erre ideje, akár a munkahelyén is. Egyre már pontosan emlékszem, amit nekem is ajánlott. Egy nőről beszélt, aki nem talál magának pasit, nincs gyereke, az idő meg rohadtul szalad. Erről ír, tök jó, megnézhetnéd, neked is tetszene, mondta. Jó, majd megnézem, ha lesz egy kis időm. Aztán, ha meg is néztem, elfelejtettem.

Jobban kellett volna figyelnem, mert akkor tudnám, hogy már akkoriban kefélni kezdte-e ezt a tehetséges bloggert, vagy az csak később kezdődött, amikor jobban megismerte a blogban leírt szenvelgéseket. Szóval, sosem fogom megtudni, volt-e benne annyi cinizmus, hogy ne mondjam, aljasság, hogy a szeretője írásait ajánlgassa nekem, vagy sem. De az is lehet, hogy az időből kifutóban lévő, pasi-gyerek nélkülözésével küszködő nő problémáinak megoldását csak később akarta a kezébe venni.

Ha követed az én blogomat, akkor persze tudod, hogy igazából az én pasim nem volt a férjem, ha a férj az, akiről írásos igazolást adnak. A férjemtől elváltam, akitől van egy remek fiam. A pasimnak meg egy előző nőtől volt két fia. A nőt sosem vette feleségül, pedig a gyerekek talán a mai napig azt hiszik, hogy apa és anya elváltak. De nekem sem a papír volt a fontos, sőt. Ez a férjed vagyok, feleségem vagy szöveg tőle jött. Olyan csajozós duma volt, előttem is, az új nőjével is ezt játszotta, nagyon hamar.

Szerencsém volt a (jogi értelemben) igazi férjemmel, mert egy olyan tisztességes férfitól váltam el, aki semmiféle akadályt nem gördített az egyszerű válás elé, már, ami a hivatalos, és anyagi ügyeket illeti. Tudom, ezek a dolgok mekkora csatározásokkal, anyagi ellehetetlenüléssel járnak sokaknál. Ha nekem ez simán ment egyszer, nem akartam kísérteni a sorsot egy újabb házassággal. Nem lehet az embernek mindig szerencséje. De komolyabban inkább úgy fogalmaznék: ahhoz, hogy feladjam az anyagi függetlenségemet és magamat, a gyerekemet egy ilyen szintű függőségbe vigyem, olyan férfiba kellett volna beleszeretnem, aki mellett nem jutott volna már az első hónapokban is eszembe az aggodalom, vajon felelős döntés volna-e. De, bizony, eszembe jutott.

Nekem a papír tényleg nem volt fontos. A társadalmilag elvárt státuszt, férjezett asszonynak lenni, gyereket szülni, na, ez nekem már mind megvolt. Szóval, legyen most már fontos, ami tényleg fontos (addig is az volt persze). Az összetartozás, elköteleződés, szerelem, szeretet, tisztelet. A nagy szavak mellett legyen fontos egy másik ember, aki mellett fontos vagyok én magam is.

Tudjátok, figyelem ezt a sok hősködést, öntudatoskodást a nőknél, éppen a metoo kampány részeként is. Tökéletesen egyetértek azzal, hogy a világot a férfiak uralják, és igenis van helye a kiállásnak, hogy a nőket rendszeresen érő hátrányos megkülönböztetés (pláne a zaklatás) eltűnjön, ha ez egyáltalán lehetséges. Ezzel kapcsolatban itt is írtam. Ugyanakkor van bennem értetlenség is, mert ezek között a körülmények között én már ezer éve felsővezetőként dolgozom, és meg tudtam teremteni azt az önállóságot, függetlenséget, amit akartam. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy férfiként esetleg nem lennék még előrébb (persze, mi az, hogy előrébb), vagy úgy, ha nem utasítottam volna el bizonyos ajánlatokat, hanem azt, hogy kurválkodás nélkül is lehet eredményeket elérni. De mindenkinek önmagának is meg kell tennie, meg kell verekednie a saját harcait. És nőként ez sokkal több van.

Ez annyiban tartozik ennek a blognak a témájához, amennyiben összefüggés van a párkapcsolatok dinamikájához, a dominanciához és az alkalmazkodáshoz az elfogadott női szerepnek.

Sokat gondolkodtam a karácsonyi szakításunk után, mit kellett volna másképp tennem. Az elején kizárólag magamat okoltam, főleg azért, mert az lett nekem mondva, hogy több kell belőlem, összeköltözés kell, kevesebb munka, több odafigyelés. És volt ebben jogos kritika.

Ugyanakkor szinte törvényszerű, hogy eljön a férfiaknál az a kor, amikor pánikszerűen nekilendülnek, hogy visszafordítsák az időt, megtalálják, és szépen visszakergessék saját korábbi önmagukhoz saját magukat, és ehhez szinte elengedhetetlen kellék egy új nő, lehetőleg fiatalabb, lehetőleg, sokkal fiatalabb és akkor minden újra kezdődhet, elölről. Kicseleztük azt a kurva időt, na.

Igen, én is féltem ettől. Nem rettegtem egész álló nap, dehogy! A kanapén, a mellére hajtva a fejem néztem az ősz szőrszálakat. Tedd arrébb kicsit a fejed, így jó, mondta, és szorosabban magához húzott. Tudtam, hogy így fekve, élesebben kirajzolódnak a ráncok a nyakamon, könnybe lábadt a szemem, mert annyira meg tudtam hatódni magunktól, attól, hogy vagyunk egymásnak, biztosan örökre, de vajon meddig tarthat az örökké, kérdeztem néha magamban, a bal lábammal, kicsit felhúzva, még jobban átöleltem, hogy az egész testünk összeérjen, amennyire ez csak lehetséges.

És tudtam, hogy tud hazudni nekem. Ha külön voltunk és a telefonban hallottam, ma megint sok bort ivott, mint elég gyakran, és akadozik a nyelve és megkérdeztem, te ittál, hát mindig azt mondta, dehogy.

De, hogy építkezz erre?  A dehogyra nem lehet közös életet építeni. Vagyonmegosztást, azt lehet, gyanakvást, külön számlát, biztos, ami biztos, dugipénzeket, azt lehet. Házasságot, vagyonközösséget, a gyerek felnevelését, önálló egzisztencia feladását, azt nem lehet. Nem, nem vádaskodtam a legközelebbi találkozáskor. Hogyan tudtam volna bebizonyítani, hogy hazudott nekem? Csak félretettem ezt a tudást, majd jó lesz észben tartani, de nem aláztam volna meg semmiképpen. Csak féltettem. Elgondolkodtam.

Észrevettem ezer apró jelét a hűtlenségének is. Sosem fogom megbocsájtani magamnak, hogy képtelen voltam annak felismerni, ami tényleg volt. Beleordított a képembe mind az ezer, de én csak mentem, dacos arccal a Körtéren és azt mondogattam magamban: meddig fog ez így menni, meddig fog ez így menni? Mert nem ment már jól, tudtam, hogy baj van, de nem tettem semmit, nem akartam megakadályozni, nem akartam visszatartani, mert úgy tudtam, úgy akartam tudni, ahogy mondta, mi szeretjük egymást. Meg fogjuk oldani. Én egyedül nem akartam megoldani. Ez a kettőnk ügye. Azt hittem. Akkor már a kettőjük ügye volt.

A nő blogjából tudtam meg mindent. Majdnem mindent. Többet, mint, amit tudni akartam.

Nehéz volt.

Hirtelen egyedül maradni félelmetes. Valahogy semmi sem működik rendesen. Az autó nem indul anélkül, hogy felhívnám, gyújtás, kuplung, indulok kicsim, fékpedál, sebesség, én is szeretlek Kiscica, index, kézifék, gáz.

Nehéz volt életben maradni. És ezt kétfelvonásban. A legyünk külön, de majd félév múlva meglátjuk, neked addigra persze majd lesz másik pasid, nagyon szeretlek, nem, de nem értem, miért lennénk külön, én is szeretlek, jó, ha ezen múlik, akkor költözzünk össze, nem akarlak elveszíteni ilyen hülyeség miatt, ha szeretjük egymást, de, eddig nem akartad, ez így kevés nekem, egészen akarlak, de nem értem, összetartozunk, nagyon szeretlek után fél évvel kezdődött a második felvonás, júniusban. Akkor, a születésnapján írta egy vadidegen nőnek Facebookon: köszönöm, hogy gondoltál a nagy magyar írónő férjére. Mivan?

De hát én nem vagyok nagy magyar írónő! De, hát ő nem házasodott össze mással! De, hát éppen eltelt a fél év próbaidő, én egészen biztosan tudom, hogy nem akarok nélküle élni, mára már ő is biztosan tudja. De, hát én mekkora egy hülye vagyok!

Tulajdonképpen tudtam, hogy nem egy akkora hős vezér, hogy kiugorjon egy kapcsolatból a semmibe. Mégis, ha abban az elmúlt fél évben valaki pedzegetni kezdte, hogy kell ott lennie még valaminek, hogy ne mondják valakinek, őrült védekezésbe kezdtem. Nem, ő nem olyan, tudom, persze logikus, hogy ezt gondoljátok, de nem minden pasi egyforma, nekünk, neki ez nem fér bele. Őszintén tiszteltem, hogy nem sunyin, hanem szabadságban akarta kipróbálni, nélkülem megy-e, ha már nem voltam elég odaadó, ha nem akartam azt az összeköltözést, mikor persze, az jogos igény volt, pláne tizenkét év után. De olyat egymással sosem tennénk. A szerelmeddel nem teszel ilyet. A barátoddal nem teszel ilyet. Az egyetlen emberrel, aki fontos a gyerekeken kívül, nem teszel ilyet. Ő sosem tenne ilyet velünk.

Van a pofára esésnek az a szintje, ahonnan nem lehet felállni. A nem lehet, alig lehet, nehezen lehet állapotok között őrült szakadékok tátonganak és a szakadékok között vágtat a létezésed ilyenkor, néha meg-megcsúszva, lezuhanva, minden erőddel, vagy erőtlenségeddel visszakapaszkodva, és a végén, akarva, nem akarva, lássuk be, őrült nagy szerencsével, ha életben maradsz.

Életben maradtam. Nem nagyon értettem, így minek. Akartam. Nem akartam. Minden nap, vagy egy-egy őrült vágtatás után elcsodálkoztam.Élek.

Élek, ha élet a tenyeredbe beleégett kezének hiánya, az elvesztett titkos mozdulata szeretkezés közben, amit neki sem akarsz elmondani, csak azt, hogy van, mert nem akarod, hogy a tudásban elromoljon az öntudatlan gyönyörűség. Ha élet, amikor magad előtt látod a tekintetét, azt magyarázva, miért is érkezett később, az idegen szagból pedig utólag már pontosan tudod, miért. Ha élet a legyilkolt önbecsülésed, az éjszakai, felriadt üvöltéseid, miközben nem is aludtál, a kialvatlanságtól öntudatlan ténfergésed, az önvád, a megválaszolatlan kérdéseid miatti hiábavaló várakozás, a lecserélhetőséged tudata, a nevetségességig közhelyes megunt cipő szerepe, mikor megtudod, minden, de kurvára minden, kurvára ugyanott folytatódik neki, nélküled, mással. Ha élet, hogy tudod, ez mennyire igazságtalan. Hogy lehet öntudatoskodni, lehet egyenjogúságért harcolni, de kurvára az van, hogy nőként sokkal, de sokkal gyorsabban öregszel, hogy nem tudod éppen úgy újrakezdeni, mint egy férfi. Hogy nem is akarod, hiába akarná más, akár jobb (mi a franc az pontosan?), fiatalabb férfi, egy ilyen pofára esés után a rohadt önbizalomhiányod miatt inkább elmenekülsz. Ha élet az, hogy a szeretlek, mint szó, mint betűk halmaza, mint jelentést hordozó hangalak gyilkolásra alkalmas, nehéz kődarabbá válik, amivel fejbe vághatnak, felhasíthatják a testedet, kivehetik az összes belsőségedet, ami valójában nincs is, mert belül tökéletesen kiüresedtél, hogy egy újabb közhelyes képpel éljek.

Gyerekként sokszor haragudtam anyámra. Megérdemled, hogy ilyen férjed van, mondtam, mikor rájöttem, hogy véleményem nekem is lehet, vagy ha nem is lehet, de ki kell mondani, és a lehetet nekem kell megteremtenem. Szóval haragudtam rá, mert olyan férfi nevelést művelt az öcsémmel – és az kislánykoromban már világos volt, és mélyen felháborítóan igazságtalan velem szemben – mint, amilyen férjet kapott, vagy választott, és akivel sokszor elégedetlen volt. Így vagyok én a sok háborgó nővel is. Nem akarom csökkenteni a férfiak szerepét a párkapcsolati játszmákban, de mi nők ezekben a játszmákban éppen annyira benne vagyunk. Sokszor egymás ellen. „Mindig másik nő az, akitől tartani kell, mert ő teszi meg az első lépést”, mondta a napokban az ismert színésznő. Hát, van ebben valami.

De a másik nőhöz nekem mégsincs közöm. Nekem ő semmivel sem tartozott, önmagának tartozott volna, mint ahogy mindannyian önmagunknak tartozunk azzal, hogy nem mászunk rá nős pasikra, nem szarunk bele egy másik kapcsolatba. Ha nem mászunk, ha nem oda szarunk. Persze, annak is megvan a maga irodalma, hogy mennyire meg lehet érteni a magányos nőket, ha mindent megtesznek, hogy a saját életüket kiteljesítsék. Ha kiteljesítés egy pasi, egy gyerek. Ki merné azt mondani, hogy nem (persze, elég sokan)? Mindenkinek egy élete van, basszus. Szóval, baszunk az érvényesülésért, baszunk a megélhetésért, baszunk a szeretet-morzsákért, baszunk a magány ellen, baszunk mindenkire. Ez van. Ki vagyok én, hogy bárkin, bármit számon kérjek?

Néha azt gondolom, ami van, az jogos büntetés. Amikor megismertem ezt a pasit, a gyerekek anyjával élt együtt. Azt mondta, nincs már közük egymáshoz, külön szoba van, elidegenedés, idegeskedés, üvöltözés a pénz miatt, meg nem értés, ha anyagilag megoldható lenne, különköltözés, hogyan lehetne megosztozni a gyerekeken fontolgatás van. Amikor először jártam a lakásban, két borospohár heverészett az edényszárítóban. Két üvöltözés között csendes borozgatás? Mégsem kételkedtem abban, amit hallottam. Ki tudja, talán kellett volna.

Aztán tényleg lett különköltözés. Az első eredendő bűnöm ideje, a nem vagyok neked elég fontos vádak ideje volt. Nem akartam, hogy ez az első elhatározás a kényelmes átköltözés legyen hozzám. Nem akartam, hogy miattam legyen. Azt akartam, hogy azért legyen, mert nem működik, mert újrakezdés van az újrakezdésért, önmagáért, a tiszta helyzetért.

De nem tudom, mennyire volt tiszta a helyzet. Képtelen voltam rábeszélni, hogy találkozzanak, hogy megbeszéljenek, hogy kibeszéljenek, a gyerekek miatt legalább. De nem lehet azzal a nővel beszélni volt, nincs értelme volt, csak a pénz kell neki volt. De nem tudom, valójában mi volt, mert mintha titokban mégis. Nem kell nekem ebbe belemásznom, gondoltam, csak támogatnom kell, szeretnem kell, adnom kell és örülni mindannak, amit kapok.

Hát, tulajdonképpen ennyi. A többit már ismeritek.

Szóval, így lettem blogger. Pontosabban egyáltalán nem lettem blogger. Akkor, júniusban, csak levegőért kapkodtam, kapaszkodtam az életbe, kapaszkodtam saját magamban és ömlöttek ki belőlem a szavak, a gondolatok, a felét sem tudtam leírni, amikor egyáltalán írni tudtam és nem éppen meghalni akartam, mindig akartam, akkor szavakba formáltam ügyetlenül, szinte öntudatlanul.

Kerestem önmagamat, hol a rohadt életben vagyok én ebben a rohadt sztoriban, hol vagyok, ha nem vagyok a saját életemben, mert a saját életem nem létezett, nem úgy létezett, ahogy én azt tizenkét éven át megéltem. És dőltek rám az utólag felismert hazugságok, és össze akart roppantani a sosem létezett szerelmünk szánalmas hiánya.

Azt hiszem, minden poszt könyörgés volt. Mondj valamit Kedves, valamit, amitől mégis elviselhető, megérthető. Nem, mintha létezne olyan magyarázat, amitől megérthető. Ahogy volt, az nem megérthető.

Megérthető, ha valami elmúlik. Megérthető, ha kihűl egy kapcsolat. Megérthető, hogy az egyetlen életünkből a lehető legtöbbet akarjuk kihozni, minél kevesebb van belőle, annál inkább, annál sürgetőbben.

De félrevezetni, félrekefélni, a másikat megalázni, hülyére venni, használni, kihasználni, összegyűrve, hazugsággal félredobni, azt nem lehet, azt nem lehet megérteni.

Mondták sokan, bocsássak meg, és felejtsem el. Méltatlan emberre éveket pazarolni, mi értelme van ennek? De, hát ki vagyok én, hogy megbocsássak? És, hát a tizenkét évhez képest még ez a pár év…

Néha még most is elképedek a nevetségesen közhelyes történetünkön. Milyen szánalmasan elcsépelt befejezés, banális megcsalás, elcsépelt hazugságok, lejáratott szerelem, ócska szeretőzés, lélektelen érdektelenség, milyen sablonos újrakezdés, milyen szokványosan gyáva menekülés, milyen rutinos önhittség és lapos illúzió! És mit mondhatok magamról? Milyen mindennapi kétségbeesés, köznapi magány, milyen szánalomraméltó elesettség, milyen ostoba naivitás és bizalom! Micsoda tucatemberek, tucatsorssal! Hát, nem lehetünk büszkék magunkra!

Szóval, akkor egyedül maradtam. Meghalni is egyedül kell.

De addig is, élni kell, mert kiderült, meghalni sem könnyű, még ha egyre közelebb is van. Az élethez pedig tartozom azzal, hogy ebben a formában már ne írjak erről. Erről, itt, már ne. Persze, elsősorban magamnak tartozom ezzel.

Rengeteg támogatást, történetet kaptam tőletek. Köszönöm, sokat segített feldolgoznom a saját történetemet. Remélem, vissza tudom adni valamilyen formában mindezt. De én elsősorban, sőt semmilyen sorban nem író vagyok. Dolgozom, sok emberrel foglalkozom. Az írás azonban nem abbahagyható. Az nem olyan, mint a szerelem, ami elmúlik egyszer. Ezt az érzést is megismertem, és összességében nem tudom, nem így kellett-e történnie mindennek.

A témát nem ejtem el, az FB oldalon továbbra is gyűjtögetem a történeteket.

Ha mégis valamilyen írás adódik, kikívánkozik belőlem, akkor meg itt is jelentkezem.

Szóval, köszönöm.

Az alábbiakban szavazhatsz, ha van véleményed.