"Tudod, mit szeretnék?

Bár tudom, hogy egy cseppet sem érdekel,

de azt szeretném, ölelkezzetek sokat.

Ökleld erősen, újra és újra és minden apró, vagy erős mozdulatod benne

 - legyen ez bár nevetséges, így kimondva –

hát, legyen minden öklelésed egy döfés a szívembe.

A szétfolyó ondód, legyen a vérem,

és siessünk, siessünk, csináld erősen,

essünk már túl gyorsan ezen az egészen." 

/Adarida/

Apám húsvétkor halt meg. Nem pont hétfőn, pár napra rá.

Vasárnap éjszaka rosszul lett, Anya telefonált reggel. Annyira mégsem siettem hozzájuk, mert azt mondta, azóta nyugodtan alszik. Dél körül értem oda. Már elkészült a sonka. Anya a nagyszobában terített meg, ahová már egy éve kikerült Apa ágya, amikor megbetegedett.

Szerettem a sonkát, mindig friss, édes kalácsot ettünk hozzá, meg főtt tojást, frissen reszelt tormával. A torma éktelenül csípett. Folytak a könnyeim. Apa felé fordulva ültem az asztalnál, a hajam bozontja alól ránéztem néha. Az ünnepre terített asztal mellett egyedül ettem. Anya a konyhában nyüzsgött. Néha bejött, egyél még, noszogatott. Ránézett Apára, aztán tanácstalanul bámultunk egymásra és visszament a konyhába. Lassan forgattam a számban a falatokat, kerestem a kalács édességét. Pedig alig ettem Jóízűen csak az első percekben.

Mély és formátlan volt a csend, a mozdulatlanság. Pedig lélegzik, súgtunk össze Anyával, amikor újra bejött a szobába. Csak utólag tudtuk meg, hogy csendben is el lehet kezdeni meghalni. Már a mentősök is mondták, hogy ez van. Hogy nem alszik. Aztán pár nap múlva már nem is lélegzett.

Jó pár évvel később volt az a karácsony. A gondosan becsomagolt ajándékokra nem vacak műanyag, hanem igazi pamut szalagokat kötöttem. Éppen olyan színekből szőtték, mint az asztalterítőt, amit a Butlersnél találtam. A terítőt is meglepetésnek szántam, ezért az ajándékok mellé rejtettem.

A terítőt feltettem végül. A feleslegessé vált ajándékok nem mutattak rosszul a telepakolt szemeteskuka tetején, bár alig tudtam kiegyensúlyozni, hogy a púposra rakott szeméthegyről le ne essenek. A takarítónő már kihúzta a kukákat a ház elé, amikor lementem a hidegben. Fázósan szaladtam be a házba a sötét utcáról, még a kapuhoz sem értem, amikor hallottam, hogy valami lepotyogott végül. Ez a körülmény már meg se lepett, amúgy érdeme szerint.

A fiam születésnapja előtt egy nappal van az ő születésnapja, júniusban. Azon a napon, a karácsony utáni évben derült ki, hogy megcsalt. Jó ideig tartott. Utólag is undorító volt. Megalázó. Milyen az, erőszakkal belegázolni a szerelmed ...hahaha ...érzelmi világába (na, ez túl bonyolultnak tűnik), erőszakkal sárba tiporni az emberi méltóságát (az meg mi?), és erőszakkal összetörni a bizalmát (na, nemá' ezzel)?  Sóvárogtam rá, hogy haljak meg, ha eszembe jutott a tekintete, az érintése, a szavai: szeretlek, borzasztó, hogy két ember ennyire szereti egymást, mint mi, és mégis...mondta az utolsó találkozásunkkor is; és akkor már …jóval előtte már...

Lehet hazudni tizenkét éven át, kérdeztem még ennél is később. Persze, hogy lehet, ha valaki mindig jól akar járni, válaszolták tárgyilagosan.

És milyen volt apránként rájönni a lakásból idejekorán kilopkodott holmikra, az üres fehérneműs fiókra, az eltűnt cuccokra…miközben még…

Na, ebben az írásban legyen nagyon sok pont!

Pontból ért az ember.

Egyetlen visszataszító szóban tömörült mindaz, amit mondott, amitől elviselhetetlenül kiüresedett minden, ami miatt nem lehet már mondani és nem lehet hallani, ha mondják, ami belefullad a gyertyák füstjébe, amiből undorító, nyálkás ragadmány lett, sikamlós, mélybe rántó undormány, amitől belefulladok az életembe, mert senkinek sem hiszem el, mert magamnak sem hiszem, mert akkor is mondta, amikor már...,, annyiszor hazugságként mondta nekem: szeretlek!

Hát, ezt lehet? Szembe nézve, kézen fogva, utcán, átölelve, meztelenül összefonódva, elalvás előtt, ágyban, éjszaka felébredve, mi a baj kicsimre válaszolva, nincs baj, prosztata, jövök mindjárt, itt vagyok, bújj hozzám, dugd ide a gömbölyű feneked, hiányoztál, alig várom, csak veled, induljunk, bújj ide, neked vagyok, neked formálom a testem, ahogy te akarod , több kell belőled és ez nem minden, mindeközben azt hazudni: szeretlek?

Istenem, vágjon már belém egy kést valaki, tépje fel a csupasz mellem, vegye ki a szívem, engedje ki a lázam, csendben is el lehet kezdeni meghalni, és röhögjön mindenki ezen a szánalmas színjátékon, a hazugságokon, meg azon, hogy én MINDEZT bevettem, Istenem!

Na jó, már lehiggadtam egyrészt, meg aztán higgadtan belegondolva mégsem mindent, másrészt.

Ha bevettem volna, most együtt laknánk. Pontosabban nem tudom, lenne-e hol laknom. A gyerekekkel. Egy édes kislányt akarok tőled a bruttó három fiúnk mellé! Rád hasonlítana, de engem szeretne jobban, mondogatta gyakran. Szóval, most, vagyis akkor, karácsonykor ott üldögélnék a gyerekekkel, tűnődő képpel, hogy mi legyen. Mi lett volna kilopkodva még az életünkből?

Csak kevéssé kárörvendetes (van ilyen szó? mindegy is, ez olyan kreatív izé), hogy szó szerint ugyanazt kapja más is, aztán persze nem csak a szavakat, hanem a helyeket, mozdulatokat, a szokásokat, meg egyebeket, különösen az egyebeket, ebből persze teljesen világos, hogy már én sem az ősbemutatót láttam, perpetuum mobile… hahaha…imádom azt a gyönyörű pofádat… az élet nem áll meg, örök körforgás, hahaha…többet akarok belőled… költözzünk össze… Aztán még lehetünk öribarik is a nővel, majd lájkoljuk egymást, ha lesz következő, ha lesz, mert azért az idő csak megy, a karaván halad, a kutya meg ugat és nem mind arany, ami.

Csak egészség legyen.

Ezek az ünnepekkor mindig eszembe jutnak. Belevésődtek a díszekbe. A szép ünnepek. Benne van a kalács keserű édességében, a karácsonykor elfújt gyertyák kurva füstjében. 

Aztán, azért is eszembe jutott most, mert a blogon valaki megkérdezte, nem ismerem-e XJ-t, mert őrá emlékeztetnek az írások, ő is valami csalódás v. csalódások miatt kezdett blogolni, és hogy sokat csalódtam-e az életben.

Hogy ismerem-e? De hát honnan ismerném? Amit ismerek, az a testemben van. Hét évig, ugye, az fiksz. És nem, nem csalódtam sokat. Pontosabban így, amiről ez a blog szól, még korábban sosem csalódtam.

Az élet megy tovább.

Maradt még ünnep?

Pont.