Az egyen húst, aki képes az állat leölésére ezért

Bár külön-külön is érdekelnek ezek a témák, annyira mégsem keltette volna fel az érdeklődésemet, hogy beáldozzam egy pénteki késő délutánomat, estémet arra, hogy meghallgassam, mit is mondanak erről azok, akik irigylésre méltóan elkötelezettek valami mellett, de a meghívó egy olyan régi barátomtól érkezett egy most induló sorozatra, akivel egyébként is terveztem a találkozót. Ő leginkább moderátorként, aztán persze nem tudott kibújni a bőréből, és később már amolyan igazi trénerként vezette a beszélgetést, ahol bátran megnyílhatnak és persze meg is nyílnak az emberek.

Ökológia és pszichológia, ebből képződött az ökopszichológia, mint új interdiszciplináris tudomány. Nem merném venni a bátorságot, hogy közgazdászként megmagyarázzam, mit is jelent ez a kettős megközelítés pontosan, közgazdászként egyébként is szégyellhettem volna magam tulajdonképpen, mert ez a megközelítés sokszor éppen azt a szemléletet hagyja figyelmen kívül, ami most a fókuszba került. Ha már nem merem megfogalmazni ennek az új megközelítésnek a pontos meghatározását, valahogy nem bírom ki, hogy pár szóban le ne írjam, mit mondott nekem ez az este.

Szó volt persze elidegenedésről, az én-szépség-teljesítmény központú világ romboló hatásáról. Valahogy nekem ebből a szemléletből is ugyanaz a következtetés bontakozott ki lassan, ahová általában megérkezem, ha boncolgatni kezdem ennek a konfúz társadalomnak egy-egy szeletét, amikor valójában csak egyszerűen azt akarom megérteni, hogy a közvetlen környezetemben, vagy az életemre közvetlenül ható körülményekben a dolgok miért úgy alakulnak, az emberek miért úgy viselkednek, ahogy. Nem tudom kivonni így magam az alól, hogy az ego újra megmutassa magát, mint az egyik legfontosabb elem a rendszerben, és felmerüljön a kérdés, miért van az, hogy az érzékenység nem segít fejlődni, hogy minden érzékenység mellett kialakulhat érzelmi elszigetelődés, és az érzékenység sokszor a tehetetlenség érzésével párosul. Ezt a tehetetlenséget éppen a pusztulás látványa okozza (mennyire aktuális ez most újra), és nehéz túllépni az egyszerű félelem, harag, gyász, bűntudat érzésein. Tehát a közvetlen tapasztalásom és ennek a megközelítésnek is a közös metszete nekem ott jelent meg, amikor arról beszéltünk, hogy a társadalmak, és ezen belül az egyének – nem csak úgy tűnik, hanem bizonyíthatóan – megrekedtek egy infantilis szinten, ahol a jellemzők leírhatóak a felelősségvállalás képességének hiányával, a csalhatatlanság illúziójával, és a késleltetés képességének hiányával, amikor mindent azonnal akarunk. A kutatások bebizonyították, hogy a természeti környezet pusztulása növeli a szorongást, számos civilizációs betegség előidézője. Az is igazolást nyert, hogy a természethez való közelítés, még ha az egy kis cserép növényke képébe jelenik is meg a lakásban, vagy az erkélyládában, elősegíti a testi-lelki egészség fenntartását. Ha az embert az ökoszisztéma tagjaként tudatosan figyeljük, és átéljük, fokozatosan integráljuk a természeti oldalunkat, az élhetőbbé, teljesebbé teszi az életünket és kialakítja a nélkülözhetetlenül szükséges felelősségvállalás képességét is a környezetünkkel szemben, vagy inkább mellett. Ennek a tudatosságnak volt egy – számomra – megdöbbentő megfogalmazása az egyik biológus előadótól. Tudatosítanunk kell magunkban a fogyasztás oldaláról is, hogy egy adott fogyasztás, vásárlás mennyire valós szükségletet elégit ki, vagy inkább csak egy erős külső nyomás megjelenése egy-egy termék megvásárlására, tulajdonképpen a szinte céltalan (az eladó részéről persze nagyon is céltudatos) fogyasztás ösztönzésére, ezzel felesleges ökológiai terhelés fokozódását és a pazarlást előidézve. A tudatosságnak az a szintje, ami szóba került, odáig is eljutott, hogy az előadó elmondása szerint igenis megszámolja, hogy az esti sült csirkemáj elkészítése a család számára, hány darab csirke leölésével volt biztosítható. Nekem, aki a szúnyogok kivételével, még egy apró rovar lecsapása is nehezemre esik, megdöbbentő volt a javaslat, hogy csak az egyen húst, aki képes is annak érdekében az állatot, mint egyedet megölni. Annyi felmentés szerencsére még érkezett, hogy a tudatosság szempontjából az is elég lenne, ha kizárólag olyan húst vennénk meg, ami ilyen környezettudatos gazdaságokból került ki és felhagynánk például a mielőbbi felpumpálásra, leölésre iparszerűen gyártott, de egyébként életképtelen, zsugorfóliázott csirkék vásárlásáról. Tudatos természeti lényként ezt a gondolkodást terjesztve ne hittérítőként, agitátorként próbáljunk eredményeket elérni és ebben sikerélményeket hajszolni. Apró lépésekkel, a saját életünkben, a saját környezetünkben haladjunk előre a hozzánk legközelebb állókkal közös élményeket szerezve. Számunkra ez lehet az útja, hogy visszabillentsük azt az egyensúlyvesztést, ami a természettel megbomlott emberi kapcsolatban kialakult. Jó, első lépésként csak gondolkodj el ezeken.