Reggelenként éppen akkor érek oda, amikor a két muzsikus ennél az igazán elcsépelt nótánál tart. Amikor meghallottam, eleinte elszorult a szívem, mert felidézte bennem azokat az emlékeket, amikor ezt hallgatva összeölelkeztünk néhány pillanatra. Legjobban a konyhában szerettünk táncolni, sokszor főzés közben simulva egymáshoz, maszatos kezünkkel nem is érintve egymást. .A szöveg szép, gondoltam, a dallama fülbemászó és a szomorúsága nem érhetett a lelkünkhöz,inkább megerősített, hiszen itt vagyunk egymásnak és ez nem is lehet másképp sohasem.Ha kínozni akarom néha magam, megpróbálom kitalálni, mikor nyert igazán értelmet ez a szöveg neki. Mikor volt az, hogy bár ölelkezve, látszólag boldogan andalogtunk együtt, miközben a dal alattomosan bekúszott közénk, mint egy szürreális valóság, és nem csak, mint cselekvések sokasága, hanem olyan érzés, ami maga alá temet mindent, ami addig fontosnak tűnt. 

Az elmúlt időszakban sokszor gondoltam arra,vajon mi az, ami rettenetesebb lehet az ember életében. Vajon az a szörnyűbb, ha élete végéig elszoruló szívvel hallgatja és látja a millió ismerős hangot, mozdulatot, képeket, vagy ha egyszerűen csak elábrándozik majd egy percre, hogy hol, mikor is hallotta, látta ezeket a dolgokat,mert annyira ismerősnek tűnnek?

Egyik reggel a zenészek hangszerei annyira cincogó, vicces hangokat hallattak, miközben ezt a dalt játszották, hogy akaratlanul is elnevettem magam. Ők is tisztában voltak vele, mennyire mókásra sikerült most az előadás és őszintén összenevettek velem. Azóta, reggelenként, ha meglátnak, bármit is játszottak addig, azonnal áttérnek erre a dalra és vidáman nevetünk egymásra minden reggel.

Nekem lassan az derül ki, hogy a repertoárban legfeljebb még egy-két régi dal van, és elgondolkodva állapítottam meg, hogy az egyik egy nagyon régi, másik történet, ami csendes méltósággal simult bele egy - talán meg sem történt - halvány emlékképbe.