Tegnap futottam össze vele, régen láttam utoljára.

A gyerekekkel fagyizott. Most ő nem vett észre, nekem viszont sietnem kellett tovább, nem álltam meg. Régi ismerős, aki annak idején – valami érthetetlen okból – megtisztelt a bizalmával és mesélt a kalandjairól. Persze, valójában nem volt ez nagy titok, sokan mások is tudtak róla. Néha otthon is beszéltünk erről, nem is azért, hogy mit is esznek rajta a nők, inkább a megütközésről, hogy milyen természetességgel kezeli ezt a helyzetet. Karácsonykor az elmaradhatatlan mise a családdal, ünneplőbe öltözötten, gyerekekkel, a mai napig is kedves családi képek megosztva a fontos eseményekről, elégedett férfi, boldognak tűnő asszony, sugárzó mosollyal. Persze akkoriban megállapítottuk, hogy ez azért elég szánalmas boldogság, képtelenség megérteni, hogyan is lehet ezt így, kicsit meg is nyugodtunk, mi mennyivel különbek vagyunk, az erkölcsi felsőbbrendűség érzését nem is lepleztük egymás előtt. Szegény nő, ha tudná!  Most, hogy annyi év után újra láttam a férjet, arra gondoltam, ha tudná, mi történt velem, vajon elmondaná, mit gondol tulajdonképpen? Azt mondaná, ha őszinte és kimondja, amit gondol, hogy mekkora egy idióta, hülye, hisztis nő vagyok, mi a fenéért kell ebből a megcsalásból akkora ügyet csapni? Jó lenne, ha lenyugodnék végre, tulajdonképpen semmi rendkívüli nem történt, az élet megy tovább. Az élet meg ilyen, legalább is ő ilyennek ismeri.